Megkezdődött Udvardy György veszprémi érsek atya nagyböjti lelkigyakorlata, melyet szerdánként a Károly templomban tart a megjelenteknek. A lelkigyakorlat olvasható, követhető élőben és utólag is megtekinthető az egyházmegye YouTube csatornáján.
Szeretnénk méltó módon készülni húsvét ünneplésére, szeretnénk őszinte bűnbánatot tartani, szeretnénk a bűnbánat megtérés ajándékát befogadni és szeretnénk az életünkön változtatni. Nem csak egyszerűen reparálni egy-egy területet, hanem Isten kapcsolatában élni, az Atyával való kapcsolatban élni az életünket, bizalomban élni az életünket. Adja Isten, hogy ezt az időt jól tudjuk felhasználni. Egészen biztos, hogy a Jóisten ebben az idei esztendőben is nevelni, gyógyítani akar bennünket, akarja, hogy fejlődjünk a Vele való kapcsolatban, és ezt az időt jól használjuk fel. Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa. Ámen.
A lelkigyakorlat első része itt olvasható:
Kedves Testvérek!
A nagyböjti szent időben a megtérés áll mind a liturgiának, szentírási szakaszoknak, mind pedig a mi lelki életünknek a középpontjában. A megtérésről, mint Isten ajándékáról szeretnék a mai napon beszélni. Bátorít bennünket Máté evangéliumának 3. fejezetének 2. verse, amikor ezt halljuk, tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa.
Szeretnénk jól felhasználni ezt az időt, amit az idei esztendőben kapunk az Istentől. Szeretnénk jól felhasználni az időt, és élni a figyelmeztetéssel. Szeretnénk jól felhasználni meghívásunkat is, hiszen mi Isten életére kaptunk meghívást, a keresztségünk erre jogosít bennünket. Szeretnénk felhasználni azt a nagy lehetőséget újból, hogy Isten országának polgáraiként akarunk élni. Ismerjük ennek az országnak a törvényeit, a Szentlélek által benne van a szívünkben, és mi nem akarunk kisebbet, kevesebbet, nem akarunk ettől méltatlanabbat az életünkben, minthogy Isten országában akarunk élni. Ennek az országnak a polgáraiként.
Meghívásunkkal együtt jár egy óriási méltóság. Méltóság, mert Isten gyermekei vagyunk. Méltóság azért, mert ez az istengyermekség, ez egy kapcsolatot teremt az Atya és közöttem. Mégpedig egy éltető, egy szerető kapcsolatot, egy valóságos kapcsolatot. Szeretnénk élni ezzel a méltósággal. Majd mégis látjuk, hogy éppen a bűneink azok, amelyek ezt a méltóságot megsértik, elveszik tőlünk, ellopják, kifosztanak bennünket. A keresztségben óriási ajándékot kapunk. Isten gyermekei vagyunk, Jézus Krisztusnak a testvérei vagyunk, az örök élet örökösei vagyunk és a Szentlélek otthonai. A Szentlélek bennünk lakik – Micsoda ajándék! Isten bennem lakik Szentlelke által. Ez jelenti az én életemnek, lelkemnek az ékességét. Ez jelenti az életem méltóságát, ez jelenti a szépségét, ez jelenti a gazdagságát, a dinamizmusát, de ez jelenti a kapcsolatot is. Nemcsak vágyainkban vagyunk kapcsolatban az Istennel, nemcsak a cselekedeteink által, vagy azáltal, hogy a parancsait megtartjuk – ezt sem tudjuk a Szentlélek nélkül megtenni –, hanem a Szentlélek teremti ezt a kapcsolatot, ezt az élő, eleven kapcsolatot.
Amikor figyelemmel olvassuk, hallgatjuk Keresztelő Jánosnak a tanítását, tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa – Jézus is mond hasonló mondatot magára vonatkoztatva –, akkor ezt nem fenyegetésként hallgatjuk. Nem azért és nem úgy akarjuk hallgatni, hogy számunkra ez borzalmat jelentsen, éppen nem. Éppen a kedves Isten kedves meghívása ez, de figyelmeztetés is, mert a szabadságomat tiszteletben tartja, mert a szabadságomra apellál, és arra, hogy Őt szeretni akarom. Azt is látjuk a kedves, meghívó figyelmeztetés mellett, hogy Isten az, aki kezdeményez. Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa – eljön a Fiú, ezt hirdeti, és amikor bűnbánatra int, akkor nem azt mondja, hogy tarts bűnbánatot, mert most már elég abból, hogy hogyan élsz. Tarts bűnbánatot, mert nem jó, amit csinálsz. Tartsd bűnbánatot, mert te magad sem viseled el, amit teremtettél magadnak. Hanem azt mondja, tartsd bűnbánatot, mert közel van az Isten országa, mert közel vagyok hozzád, hiszen Isten országa Jézus magát jelenti.
Szeretnék a mai elmélkedésben a bűnbánatról, megtérésről a bűnről pár gondolatot megosztani, illetve azt, hogy Isten hogyan ajándékoz meg bennünket a megtérésnek a kegyelmével és a megtérés jellemzőiről néhány gondolatot.
Mindannyiunknak tapasztalata, hogy korlátok között éljük az életünket. Vágyaink is korlátozottak, sok mindent szeretnénk, de nem tudjuk megtenni. Képességeink is korlátozottak, nem vagyunk mindenre képesek és a szeretetünk is korlátozott. Szeretnénk mindenkit szeretni mindig és jól, de ez nem mindig sikerül. Sőt, amikor úgy gondoljuk, hogy sikerül, akkor is hányszor és hányszor látjuk, hogy önzés van benne, mert magamat akarom előtérbe helyezni, mert úgy gondolom, hogy az én sikeremhez vagy az én jólétemhez szükséges ez. Nagyon ritka az a pillanat, amikor úgy emlékszünk vissza életünk egy-egy eseményére, hogy ott a szeretet teljesen tisztán, önzetlenül, Istenre irányultan van. Sebzettek vagyunk, még a szeretetünkben is. Megéljük a korlátainkat, megtapasztaljuk a bűneinket, megtapasztaljuk az elesettségeinket, megtapasztaljuk a méltóságunk elvesztését. Hányszor érint meg az, amikor bűneimet fölismerem, hogy nemcsak, hogy hogy tehettem meg, hanem hogy mivé lettem? Miért engedtem ezt meg? Miért cseréltem föl, miért dobtam el azt a méltóságot, aki én magam vagyok. Aztán rádöbbenünk sokszor a bűneink érthetetlenségére. Nem tudom megmagyarázni sem az indítékot, sem a körülményeket, sem az eredményt. Azt pedig végképp, hogy ez mire volt jó, mert még csak nem is logikus. Még csak nem is visz előre – és mégis ott van, fájdalmasan ott van az ember életében, mindannyiunk életében a bűnnek a tapasztalata. Pál apostol beszél erről nagyon világosan. Nem értem, szeretném tenni a jót és teszem a rosszat. Honnan ez a kettősség bennem? Azt is látjuk, hogy bűneink sok esetben azon túl, hogy értelmetlenek, még csak logikát sem fedezünk fel benne – nem mintha az indokolná –, de még csak nem is logikusak. Azt is látjuk, hogy tulajdonképpen semmi eredményt nem hoz az életemben. Sőt, meg is tapasztaljuk, ahogyan a zsoltárosnál olvassuk, hogy eladom méltóságomat semmi haszon fejében. Teljesen kifosztom saját magamat ezáltal – vagyis azt lehet mondani, hogy megtapasztaljuk a bűnnek a misztériumát. Isten misztériumával, Isten kapcsolatával szemben megtapasztaljuk a bűnnek a misztériumát. Nem érthető, nem jó, nem visz előre, nem szeretném tenni, és mégis ott van az életemben. Megérint aztán a tehetetlenség. Éppen emiatt hányszor és hányszor próbálkozom legyőzni önmagamat, legyőzni korlátaimat, gyengeségemet, erőt venni magamon, akár ingerlékenységemen, akár szokásaimon, akár kialakult rossz életvitelen, és néha megy, sokszor pedig nem. Kudarcunk van benne. Sok próbálkozás megérint bennünket. Majd amikor igazán megérint a bűnnek a terhe, akkor nagyon-nagyon megérint az életnek a reménytelensége. Hogyan lesz ebből élet? Megtapasztalom azt is, hogy a magam erejéből nem tudok szabadulni még önmagamtól sem, bűneimtől sem. Sem a múltamtól, sem a múltban elkövetett bűnöktől, sem azok következményeitől, sem azok hatásától. Teljesen kiszolgáltatottá válok. Magam erejéből nem tudok megszabadulni. Azt is pontosan tudom, hogy mindazt, amit bűnként felismerek, azzal én megbántottam társamat, közösségemet, a teremtett világot, egyházamat, de valójában Istent magát, mert mindezekben, és mindezekre irányultan az Istent bántom meg. Természetesen akkor ott van a nagy kérdés, ki menthet meg ebből a helyzetből?
Lehet, hogy mindaz, amit most elmondtam, túlságosan drámainak tűnik, vagy túlságosan sarkítottnak is tűnhet, de a bűn realitása – valósága ez. Élet-halál kérdés. Vagy az életet választom, és akkor élni fogok, vagy a bűnben valamiért benne maradok, de akkor a halált választom. Ilyen szempontból nem lehet nem radikálisan beszélni a bűnről. Mert a bűn az mindenképpen bizalmatlanságot jelent az Istennel szemben, mindenképpen gőgöt magamban az Istennel szemben, mindenképpen törvényszegést jelent. Jelenti egyfajta kapcsolatnak a hiányát is, mert nem tekintem fontosnak, nem tekintem értékesnek, és jelent magányt, és természetesen jelentheti ez a halált is. Akkor a kérdés ismét az, hogy ki segíthet ebben? Hogyan fogok ebből megszabadulni? Hogyan lesz ebből élet? Hogyan tudom a méltóságomat megélni?
Azt látjuk, hogy Jézus Krisztus az ő Atyjáról beszél nekünk, a mi mindannyiunk Atyjáról, aki irgalmas, aki szeret bennünket, aki az élet Istene, aki éltetni akar, aki azért küldi el a Fiát, hogy megtanítson bennünket élni, megtanítson bennünket az Atyát megismerni, az Atyát megszeretni és az Atyához ragaszkodni. Jézus Krisztus úgy mutatja be az Istent, mint Atyát, aki irgalmas, aki visszahív, visszavár bennünket. Milyen csodálatos a tékozló fiú története. Most ebben a történetben valójában nem a fiú az igazi tékozló, hanem az Atya, aki visszavárja, aki egészen biztos, hogy nem akkor először ment ki a ház ajtaja elé, hogy most már biztos vissza kell jönni a fiamnak, hanem napi tevékenysége volt, akár többször is. Jön már, jön, majd csak visszajön, majd csak lesz bátorsága, majd csak életben van még, majd csak visszajön hozzám. Az irgalmas Atya visszavár bennünket. Az Isten titkában, misztériumában van még egy óriási terület, amit szinte megragadni sem tudunk, de mindenképpen magunk elé kell állítani: Amikor a bűneimmel megbántam az Istent, testvéremen keresztül, a teremtett világon keresztül, az egyházon keresztül, akkor valójában bizalmatlan vagyok az Istennel szemben, nem bízom Benne, ezt a bizalmi kapcsolatot tönkreteszem, megsértem. Amikor egy kapcsolatban a bizalom megsérül, amikor a bizalom megroppan, akkor igazán az fáj, hogy hogyan fog ez helyreállni. Vagy ha helyreáll, nem lesz-e ez sebesült, sérült. Aztán ki kezdeményezzen egy kapcsolatban egy megújulást. Én, aki megbántottam? Félek, mert a másik lehet, hogy meg sem hallgat. Lehet, hogy igaza van. Én kezdeményezzem, aki visszaéltem a bizalmával? Én kezdeményezzem a kapcsolat helyreállítását, aki nem szerettem jól, aki fölcseréltem őt semmi haszon fejében? Képtelen vagyok rá. És ez a döbbenetes az Isten misztériumában, hogy Ő az, aki kezdeményez. Ő az, aki visszavár. Ő az, aki kezet nyújt, Ő az, aki föltárja a szívét. Ő az, aki bátorít, Ő az, aki elülteti a szívemben a megtérésnek a vágyát, és Ő az, aki gyógyít engem. Ő kezdeményez, Ő küld segítséget. Gyönyörűen láttuk ezt a választott nép életében, a próféták személyében. Gyönyörűen kirajzolódik ez a törvény tartalmában, amivel szövetséget kötött Izrael népe és az ő Istene. A törvény, amely figyelmeztet és a lelkiismeret, amivel mindig-mindig bátorít, figyelmeztet, életre akar kelteni bennünket. A végső időben az Ő fiát küldi, Jézus Krisztust, aki nemcsak próféta, a legteljesebb, hanem Ő az Isten fia, aki tanít, aki példát ad, aki bemutatja, hogy hogyan szereti az Atyját. Akkor is, amikor szenved, akkor is, amikor megalázzák, akkor is, amikor megértik, akkor is, amikor megkísérti a gonosz lélek. Vasárnap azt hallottuk, azt mutatta be, hogy hogyan szereti az Atyát akkor, amikor nem ideálisak a körülmények, sőt, éppen nehezek. Szereti az Atyát akkor is, amikor vérrel verítékezik, akkor is, amikor egyedül marad a kereszten, akkor is, amikor meghal. Atyám kezedbe ajánlom lelkemet.
Ha Jézus Krisztusnak a halálát úgy tekintenénk, hogy éppen az ismeret miatt, a bensőséges kapcsolat miatt pontosan tudta, hogy mi hogyan fog zajlani, tehát tulajdonképpen ezt csak végig kellett vinni, végig kellett játszani – most a szó drámai értelmében –, akkor ez nyilvánvalóan a méltóságot nem hordozná. Ő úgy szerette az Atyját, hogy mindvégig hitt az Atyában. Nem tudta, hogy majd mi lesz, hogyan lesz, csak azt, hogy az Atya életre kelti az igazat. Életre kelti, aki hűséges hozzá. Jézus tanít bennünket, példát ad, és még egy nagy ajándékot is ad. Nemcsak, hogy föltárja előttünk a közte és az Atyja között lévő kapcsolatot, hanem meg is ajándékoz bennünket ezzel. Éppen azáltal a Szentlélek által, akire az imént hivatkoztam. Belevont bennünket az Atyával való kapcsolatba. Ezt kapjuk a szentségekben, ezt kapjuk a keresztségben, ez éled újjá a bűnbocsánat szentségében. A kapcsolatot kapjuk vissza, kérhetünk ettől többet? Azáltal, hogy bűneimben, gyengeségeimben elutasítottam az Istent, megsértettem, bizalmatlan voltam Vele, de Ő újjáteremt, újjáteremti a kapcsolatot. Újjá teremtése által nem, hogy kisebb lettem, hanem még gazdagabbá váltam. Miért? Mert az irgalmát is megtapasztaltam. Ő irgalmas hozzám. Ezt énekeljük meg a nagyszombati liturgiában: Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja! Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt! – és megtapasztaljuk az Isten irgalmát. Ez az irgalom, ez a húsvét éjszakai irgalom és öröm az, ami kell, hogy a nagyböjtben vezessen bennünket, mert oda akarunk eljutni, azt akarjuk jól ünnepelni. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a megtérés az az Istennek az ajándéka. A megtérésnek azonban vannak konkrét jelei is – ezekre csak néhányra szeretnék utalni –, mert a nagyböjt mégiscsak egy gyakorlat is, amiben fejlődnünk kell, amiben növekednünk kell. Egészen biztos, hogyha ezt az ajándékot el akarom fogadni, akkor szükség van a helyzetemnek a fölismerésére. Ezt a fölismerést nem a magam okoskodásával, értelmi keresésével tudom megtenni, hanem kérem a Szentléleknek a megvilágosítását. Mutasson rá, hol vagyok gyenge, hol vagyok elesett, hol vagyok hazug, hol veszítettem el az Istennek a szeretetét? Ő rávilágít erre. Fájdalmas pontokat fog érinteni, de nem azért, hogy fájjon, hanem azért, hogy gyógyítson.
Aztán szükséges a bűneimnek a megnevezése. Ugye azt könnyű kimondani, hogy bűnös vagyok, mint minden ember. Bűnös vagyok általában. Szükséges megnevezni konkrét bűneimet, szükséges megnevezni, hogy mivel bántottam meg, mi fáj és mi a következménye? Nemcsak a tényeket illetően, hanem a következményeket illetően is. Sőt másokra gyakorolt hatását illetően is, hiszen felelős vagyok ezért. Szükség van egy bátor őszinteségre – de milyen jó, hogy azelőtt az Isten előtt állok, aki engem szeret. Nem valaki idegen előtt, nem olyan valaki előtt, aki pusztán valamit számon akar kérni, hanem aki sajátjának ismer engem, aki szeret engem. Szükséges megismerni azt a folyamatot is, ahogyan eljutottam ebbe az állapotba. Természetesen bánnom is kell. Bánnom őszintén, mélyen, akár fájdalmasan is. Majd ki kell tudni mondani a bocsánatkérésnek a szavait: Istenem, bocsáss meg nekem azért, mert … vagy azért, hogy … – konkrétan. Ha nem vagyok konkrét, akkor nem azt mondom, hogy Isten nem tud segíteni – tud –, nekem lesz nehezebb. Konkrétnak kell lenni. Mi az, ami nehézség van az életemben a bűneim miatt. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a motivációm – hogy miért tartok bűnbánatot –, az egyedül az Isten jósága miatt legyen, mert Ő szeret, mert Ő éltetni akar. Bánatot tartok, beismerem fájdalommal, bocsánatkéréssel, imával, majd meghatározom a változásnak a konkrét lépéseit és akarom fölszítani magamban, hogy bizalommal akarok lenni az Isten felé. Ugye a bizalom nem ott kezdődik, amikor én belátom, hogy miért jó az, amit az Isten akar. Nem akkor, amikor számomra ez logikus, vagy számomra ez teljesíthetőnek tűnik. A bizalom valójában akkor erős, amikor éppen logika hiányában, erő hiányában vagy belátás hiányában bízom Benne. Mert Ő az Isten. Fölszítom a bizalmat, segítségét kérem és természetesen, ahogyan csak tudom, akarom jóvátenni. A jóvátételnek a megfelelő szabályaival.
Szeretnénk méltó módon készülni húsvét ünneplésére, szeretnénk őszinte bűnbánatot tartani, szeretnénk a bűnbánat megtérés ajándékát befogadni és szeretnénk az életünkön változtatni. Nem csak egyszerűen reparálni egy-egy területet, hanem Isten kapcsolatában élni, az Atyával való kapcsolatban élni az életünket, bizalomban élni az életünket. Adja Isten, hogy ezt az időt jól tudjuk felhasználni. Egészen biztos, hogy a Jóisten ebben az idei esztendőben is nevelni, gyógyítani akar bennünket, akarja, hogy fejlődjünk a Vele való kapcsolatban, és ezt az időt jól használjuk fel. Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa. Ámen.
