A mai végidőkről szóló, rémületről is tudósító evangélium nem igazán illeszkedik a posztmodern világ csillogó-villogó, színes, illatos, halk zenés, hangulatos adventjébe. Az Egyház azonban nemcsak a karácsonyra kezd készülni ma, hanem új évet is kezd. Érdekes mindig ez az átmenet: végidőkről szól az egyházi év vége, majd ugyanígy a végső dolgokról az év eleje. Sőt, ma a két héttel ezelőtti Szent Márk szerinti szakasz szinte szó szerint megegyező változatát halljuk Lukácstól. Anyaszentegyházunk szándéka egyértelmű: várakozásra tanít. Év végén, év elején, folyton, hiszen nemcsak az advent, de az egész keresztény élet egy hosszú várakozás. Ma pedig, mikor a XXI. század társadalma a várakozás legnagyobb ellensége, még inkább lényeges ezt tudatosítanunk: jó várni, érdemes és értékes dolog várni. Elődeink sokszor egy-egy hadifogságba került vagy disszidált családtag jelentkezésére, az új autó megérkezésére hónapokat, éveket is kellett, hogy várjanak. Ma már azonban sokszor attól hisztirohamot kapunk, ha nem érkezik meg időben az internetről megrendelt és házhoz érkező csomagunk… A várakozásra való egyre nagyobb képtelenséget fejezik ki a novemberi karácsonyfák és a már advent elején a jászolba helyezett Jézuskák is.
Advent 1. vasárnapjának szentírási szakaszait hallván azonban újra rádöbbenünk: életünk folyamatos várakozás, hiszen Krisztus két eljövetele közt élünk. Ez az élet pedig még nem a teljes élet. Ezért emlékezteti Szent Pál apostol a szentleckében a tesszalonikieket és velük együtt minket is: Istennek tetsző életet kell élni és folyamatosan haladni egyre előbbre. Haladni, menni, hiszen ebben a földi életben sosem érünk célba. A cél odaát van, arra pedig várni kell: türelemmel, az izgatottság reményével és örömével.
