A történelem és benne az egyháztörténelem néha egészen „különös fordulatokat” tartogat szereplőinek, a népeknek s az egyes embereknek életében is. Ha valljuk, hogy Isten a történelem ura, akkor felfedezhetjük (persze csak az idő távolából, nagyobb rálátással) e „különös fordulatok” mögött is az Úr jószándékát, netán figyelmeztetését, sőt iránymutatását is. E gondolatok fogalmazódhattak meg Huszár Pál, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka, a Magyarországi Református Zsinat világi elnöke előadása nyomán nemrég Tihanyban az apátsági Tetőtéri esték legutóbbi alkalmán. A vendég Egy az Úr, egy a hit – 500 éves a reformáció címmel tartott történelmi visszatekintését katolikusok, reformátusok és evangélikusok hallgatták ökumenikus közösségben.
Különös fordulatok? Igen, hiszen (a talán) legnagyobb esztergomi érseket, a magyarországi ellenreformációs és a katolikus megújulás vezető alakját, Pázmány Pétert a reformátusok adták a katolikus egyháznak – idézte egy baráti beszélgetésben elhangzott csipkelődő megállapítását az előadó. Katolikus barátja viszontválasza is kéznél volt: a reformációt pedig egy ágostonrendi szerzetes indította el, Luther Márton doktor, teológus, a wittenbergi egyetem professzora…
Huszár Pál végigkísérte mindazon előzményeket, okokat, melyek a reformációhoz vezettek 1517-ben. Emlékeztetett Erdő Péter bíborosnak a reformáció jubileuma kapcsán egy megemlékezésen elhangzott gondolataira az egyházban már századokkal előbb jelentkező válságjelenségekről, amelyek feszítő problémát jeleztek. E válságjelek a 16. század elejére csúcsosodtak ki a római egyház életében. Elsősorban főpapjai életvitelében, akik főúri méltóságként, nagyúrként viselkedtek, egyre kevesebbet törődtek híveik, papjaik lelki életével. Feudális főúrként háborúztak is egymással és veszélyeztették tulajdonképpen az egyházat. A reformáció megindulásához az utolsó lökést azonban Rómában a Szent Péter székesegyház építésével kapcsolatos ún. búcsúcédulák árusítása adta meg. Az építkezés ugyanis iszonyatos pénzeket emésztett föl, amelynek következtében a pápaság eladósodott a délnémet kereskedő családtól, a Fuggerektől kapott kölcsönök miatt. Hogy tartozásait rendezni tudja, bevételekre volt szüksége, s ezt szolgálta a búcsúcédulák árusítása is. Előbb csak a purgatóriumban lévő elhunyt hozzátartozók ottani szenvedésének megrövidítéséért, bűneinek elengedéséért, majd később már a hívek el nem követett, majdani bűneinek megbocsátásáért árulta a búcsúcédulákat, fogalmazott az előadó. (Luther 95 pontos kiáltványának talán legfontosabb tétele volt: A bűnt pedig egyedül Isten bocsáthatja meg.)
Mindezek miatt – idézte ismét Erdő Péter bíborost a főgondnok – a nagy németországi reformációban sokan a szabadító roppant szélvihart látták, mások pedig a hit, az egyház, a közrend összeomlásának veszélyes lehetőségét vélték fölfedezni. Kétségtelen, hogy az egyházon belül létrejött egy törésvonal a reformációval, amely máig létezik, bár az ökumenikus kapcsolatok révén sokat szelídült. Ugyanakkor ma már vitathatatlannak tartják egyháztörténészek, világi történészek is a reformáció nemzetmegtartó jelentőségét hazánk történelmében. Irodalmi példákkal is megerősítette ezt, például Illyés Gyula híres versét (A reformáció genfi emlékműve előtt) idézve.
Kétségtelen tehát, összegezte, hogy egy jelentős folyamat indult el 1517-ben. A reformáció nagy előfutárai között elsőként Assisi Szent Ferencet említette és az általa alapított ferences rendet, amely a reformáció legszorgalmasabb segítőjének bizonyult, ugyanis a magyarországi reformátorok nagy része a ferences rendből került ki. Magyarázatként szolgálhat ehhez, mondta, hogy mint kolduló rend, a nép között éltek, s fülük volt annak meghallására, amit a nép szeretett volna. Másik előfutárként pedig a prágai Husz Jánost említette, akinek célkitűzései közül a két szín alatti áldozást, a nemzeti nyelvű igehirdetést a reformáció meg is valósította.
A megújulási folyamatnak jótékony hatása volt a nemzeti nyelvű kultúrára és a nemzeti nyelvű egyházi életre. Kiemelte az előadó Luther német nyelvű első teljes bibliafordítását 1534-ben, majd egy jó félévszázaddal később Károli Gáspár első teljes magyar nyelvű bibliafordítását. A reformáció tanításai gyorsan eljutottak Nyugat-Európából Magyarország legtávolabbi vidékére, Erdélybe is, annak ellenére, hogy Európában háborúk dúltak, fűzte hozzá. Sokan voltak ugyanis magyar fiatalok, akik vállalva veszélyt is, elmentek németalföldi, svájci egyetemekre, s ez idő alatt magukba szívták a reformátori tanokat. Hazajőve pedig a magukkal hozott tudással és a reformáció szellemével saját nemzetüket igyekeztek gazdagítani, erősíteni.
A reformáció két hullámban érkezett hazánkba, először a lutheri, majd a kálvini ág. Gyors terjedését segítette az is, hogy bár már 1526 előtt hoztak törvényeket a reformátorok ellen, annak végrehajtására nem került sor, mert nem volt olyan központi hatalom, amelyik azt meg tudta volna tenni. 1526-ban pedig a mohácsi csatatéren ott maradt a magyar főpapság színe-java, a magyar főnemesség egy tekintélyes része, a magyar köznemesség tömege és jobbágyok ezrei. Az óriási katasztrófa. nagy bűntudatot idézett elő a magyarságban, úgy érezték, Mohács tragédiáját az Úristen büntetésnek szánja engedetlenségeikért, bűneikért. A bűntudat nyomán pedig elkezdődött a kétségbeesett, Istenhez való menekülési folyamat. Nem véletlen, hiszen a magyar lakosság szinte minden tagja ki volt téve az állandó életveszélynek. A végvári vitézek elsősorban, akik naponta találkozhattak a veszedelemmel. Ezért aztán ők lettek az első számú támogatói a reformációnak. De a városi polgárság, a nemesség egy tekintélyes része, akinek nem volt ereje megvédenie magát, és a lakosság zöme is a reformáció mellé állt. A zaklatott történelmi helyzet következtében ezért nálunk kedvező fogadtatása lett a reformációnak. Amikor fölhangzott először magyarul Ézsaiás csodálatos mondata – „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak! Enyém vagy!” –, óriási biztonságtudatot adott az egyszerű embereknek is: Az Úristen őket is számon tartja, védelmezi! Hamarosan megkezdődött a magyar nyelvű iskolák szervezése. Voltak előtte is kolostori iskoláink ugyan, tisztelet érte, de azok elsősorban a papi utánpótlást igyekeztek biztosítani. Az első protestáns iskola 1531-ben Pápán jött létre, egy ferences iskolából. Ezek hatására hamarosan a katolikus iskolarendszer is megújult.
A reformáció története bizonyítja, hogy Isten mindig megtalálja üdvtervének megvalósításához az emberi eszközöket. Ezért buzgón mondhatjuk: Soli Deo gloria! (Egyedül Istené a dicsőség!) – zárta gondolatait Huszár Pál.
Az előadást követően rendhagyó „beszélgetés” kezdődött az előadó és Korzenszky Richárd perjel között. A kérdés kölcsönös volt egymás irányában: mit jelent egy bencés szerzetesnek a reformáció, illetve mit jelent a katolicizmus egy református főgondnoknak?
– Én nem tehetek arról, hogy beleszülettem egy hitvalló római katolikus családba. Hála Istennek! Köszönöm az Úristennek! – mondta Richárd atya. De tudom, hogy egyetlenegy református vagy evangélikus sem tehet arról, hogy reformátusnak vagy evangélikusnak született. A kihívás mindannyiunk számára egyforma.
Majd kifejtette: Nem egymással/egymásról kell beszélnünk, hanem elsősorban arról az Úrról, aki meghívott bennünket arra, hogy egyházként, közösségként – kovászként és sóként – jelen legyünk ebben a világban. Vagyis, nem egymás elfogadásáról van szó, hanem a jézusi küldetés elfogadásáról, s akkor valójában a reformáció mindennapos kihívássá válik mindannyiunk számára, függetlenül attól, melyik felekezethez tartozunk.
Ezt bizonyítja a szerzetesi közösségek útja is, mutatott rá. Hiszen még a reformáció előtt a bencés közösségből kivált a ciszterciek közössége, mivel vissza akartak térni az alapító szándékának szerintük jobban megfelelő szerzetesi életformához. Hasonló szándékkal később a ciszterciek rendjéből kiváltak a trappisták… A Semper reformanda (Az egyház mindig megújulásra szorul) igazsága ugyanis minden időben és minden közösségre érvényes.
Huszár Pál elmondta, a legfőbb feladatnak tekinti, hogy szót tudjanak a keresztények érteni egymással, hogy kezet tudjanak nyújtani egymásnak, hogy alkalmasint együtt is tudjanak működni lelki testvérekként Isten dicsőségére. Egyetemi tanárként az egyház történelmét mindig Péter apostol pünkösdi prédikációjánál kezdte tanítani, hiszen ami a reformáció előtt történt, az is mindannyiunké, közös keresztény örökségünk, vallotta meg. Megosztotta egy szép élményét is: 2009 telén, mikor beiktatták Pápán a Dunántúli Református Egyházkerület püspökét, Steinbach Józsefet, a magyar egyháztörténelemben először az esztergomi érsek, Erdő Péter bíboros úr is eljött az ünnepi alkalomra és köszöntötte az ünneplőket. Később pedig, amikor ezt megköszönte neki, kedvesen csak annyit mondott: Ez ma már közöttünk természetes. Különben is, nekünk, katolikusoknak tanulnivalónk van a reformátusoktól, mert ők a nemzeti ügyet olyan jól kezelik… Ez azután történt, hogy a debreceni nagytemplomban aláírták az egységes Magyar Református Egyház alkotmányát, emlékezett, amellyel valójában átírták Trianont. Egyházuk ugyanis ma tíz egyháztestből áll, négy az anyaországban van, hat a környező országokban.
Az estet a keresztény egység jegyében a vegyes felekezetű hallgatóság buzgó énekléssel zárta, református, evangélikus és katolikus egyházi dallamokkal, legvégül a Boldogasszony, Anyánk is felcsendült minden ajkon.
Toldi Éva
