Július hónap első csütörtökjén is a papi és a szerzetesi hivatásokért imádkozott az Oltáriszentség előtt dr. Udvardy György érsek. Ezúttal az alsóörsi hívekkel és plébánosukkal, Berkes Péter atyával, valamint Szijártó László balatonalmádi plébánossal. A szentségimádás után pedig közösen mutatták be a szentmisét a Boldog Gizella királynéról elnevezett templomban.
Rászorulunk arra, hogy kérjünk, rászorulunk arra, hogy papokért imádkozzunk, hivatásokért, hogy legyenek, akik az igét hirdetik – mondta el a főpásztor a szentmise kezdetén. Majd így folytatta: Amikor papokért imádkozunk, akkor nem pusztán azért imádkozunk, hogy a feladatokat, funkciót valaki ellássa. Hanem azért imádkozunk, hogy a pap önmagára is ki tudja mondani az áldozatnak a szavait, s ezáltal önmaga is áldozattá legyen. És egy közösség azért tud élni, mert vannak, akik áldozatot hoznak a közösségért.
A szentségimádás és a szentmise itt visszanézhető:
A szentbeszéd pedig az alábbiakban olvasható:
Kedves testvérek!
Sokat gondolkodunk, sokféle elgondolás van bennünk azzal kapcsolatban, hogy a pap ki is valójában, vagy akár még az is, hogy milyen legyen? Amikor ezek a gondolatok ott vannak bennünk, akkor nagyon sokszor saját vágyaink, esetlegesen igényeink fogalmazzuk meg. Máskor pedig a funkció, a feladat az, ami megérint bennünket, milyen jó lenne, ha valaki a közelben lenne, vagy valaki ezt és azt a paphoz kapcsolódó feladatot ellátná. Aztán máskor, különösen egy papszentelés idején vagy éppen, amikor az atyák szentelésük évfordulóját ünneplik, akkor pedig az a kérdés merül fel, hogy valójában mivé is lesz a pap, a szentelés által? Az ember mivé lesz a szentelés által? Az a szentírási rész, amit szeretnék felolvasni, Lukács evangéliumának negyedik fejezetéből, Izajás prófétának a könyvére utal. Jézus megjelenik a názáreti zsinagógában, megkezdi nyilvános működését, magára alkalmazza a prófétának a jövendölését, és kijelenti, beteljesedett az idő. Most van. Én vagyok az. És ez bennünket segít abban, hogy gondolkodjunk, elmélkedjünk a pap személyéről. Ki is valójában? És mivé válik a szentelés révén az ember, akit az Úr kiválaszt magának.
„Amikor Jézus Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása szerint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rá szegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.”
Minden pap Jézus küldetéséből részesedik. Minden papot, az Egyház Szentsége krisztusivá szenteli. Krisztusivá keni föl. Hogy az ő testében, lelkében, vágyaiban, törekvésében, mindenben Krisztusnak a szándéka, vágya, törekvése jelenjen meg. Lefoglalja magának teljesen, azért, hogy cselekedeteiben, gondolataiban az üdvösséges gondolat nyerjen teret. Jézus Krisztus megtestesülését megjövendölték a próféták, Izaiás prófétának a könyve is erről beszél. Amikor azt halljuk az Úrtól, hogy ki megy el, kit küldjek, ki megy, hogy teljesítse akaratomat? Hangzik a válasz, hogy: – itt vagyok, küldj engem! Én elmegyek, hogy megtegyem mindazt, amit kívánsz. S akkor Jézus beletestesül az ember életébe, de megjelöli ennek a természetét, megjelöli ennek a célját is. S amikor azt mondja: Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének az esztendejét. Jézus tudatosan és szándékosan és jelszerűen is a kicsinyek, a szegények, az elesettek mellé állt. Akiket, talán így mondanánk, az élet kitaszított. Akik magukra maradtak, akiknek a létezése, akinek a hangja, kiáltása nem fontos, nem jut el senkihez, akik szenvednek, akik betegségtől hordozzák az élet terhét, vagy éppen elveszítették méltóságukat. Vagy éppen nem tudnak még csak magukról sem gondoskodni, vagy éppen a bűn terhe alatt görnyednek. Jézus ahhoz az emberhez jött, aki megtöretett, ahhoz az emberhez jött, aki kiált az Isten után, és Ő meghallgatja. Ő fülébe veszi a kiáltását. Visszaadni a látást, visszaadni a hallást, visszaadni a járást, visszaadni az erőt a tagokba, s visszaadni a szabadságot. Ezután vágyakozunk, de ezt csak az Isten adhatja meg. Milyen nagy volt az öröm, amikor Jézus meghirdetvén Isten országát, körüljárt jót cselekdvén, és csodát tett. Megérintette a vak szemét, szólt a béna embernek: kelj föl, fogd ágyadat és járj. A bűnös embernek: bocsánatot nyertek bűneid. S ez mind megtörtént. Elhitték, elérkezett hozzájuk az Isten országa. S amikor egy pap az Egyház Szentségeit képviseli, jeleníti, osztja ki, akkor nem mást képvisel, nem mást tesz, mint Krisztus : aki odamegy az elesetthez, aki a fülébe veszi a kicsinyeknek a kiáltását, aki letöri a rabigát kezünkről, lábunkról, lelkünkről, mert meghirdeti az Úr kegyelmének az esztendejét. Mennyire vágyakozunk erre. Hogy jelen legyen körünkben olyan ember, aki az Úr kegyelmének az esztendejét hirdeti. Vagyis az örömidejét a szabadulásnak, a helyreállított rendnek az idejét képviseli. Igaz ez akkor is, amikor úgy gondoljuk, a mi hétköznapi tevékenységünkhöz nem sok köze van az Istennek. És ez nem igaz. Isten magunkra veszi gyengeségeinket, elesettségünket, s ezt akarja tenni papjaiban is. Imádkozzunk ezért!
A szentmise után immár negyedik alkalommal került sor a Jézus műhelyében – Műhelytitkok című beszélgetésre. Ezúttal dr. Udvardy György érsek, dr. Takáts István általános helynök és Tornavölgyi Krisztián érseki irodaigazgató beszélt hivatásról, szolgálatról.
