„Amint az Atya szeret engem, úgy szeretlek titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben. Nem mondalak többé szolgáknak, barátaimnak mondalak benneteket.”
A Föltámadást ünnepeltük nemrégiben. Érthetjük úgy ezeket a mondatokat, mintha a föltámadott Jézus Krisztus mondaná. Ő nevez bennünket barátainak. A Feltámadottal való találkozás öröme gyűjt egybe bennünket. Jézus Krisztus keresztáldozatát, halálát és feltámadását ünnepeljük. Megváltásunkat keresztségünket, Krisztushoz tartozásunkat ünnepeljük. Találkozunk vele a liturgiában a szentségek erejében, a közösség hitvallásában. Közösen hallgatunk tanítására, érteni és megtartani akarjuk parancsait, mert barátainak mond bennünket. Mert szeret bennünket, mert szeretni akarjuk Krisztust és az Ő Atyját, a mi Atyánkat. A húsvéti időben pontosan azt tesszük, amit az apostolok, amit az ősegyház tett. Ők, akik találkoztak vele, találkoztak a Feltámadottal, örültek annak, hogy Jézus él, hogy feltámadott, s ezért egy dinamikus reflexióban, emlékezésben értelmezik, újra gondolják az Ő személyét. Újra értelmezik, érteni akarják az Ő tanítását mert hiszik, hogy az Isten, Atya, mert tanítása igaz és meg akarják tartani az Ő tanítását. Ezt tesszük mi is. A feltámadás fényében akarjuk megérteni Jézus tanítását, az Ő személyét. A feltámadás fényében akarjuk szeretni Istent, a mi Atyánkat. Mert meg akarjuk tartani a parancsait, ezért szüntelenül azt kérdezzük: hogyan éljünk, mit jelent kereszténynek lenni? Mit jelent Krisztus módjára élni? Mit jelent örömmel élni, tanúskodni Jézus Krisztusról, tanításának a szépségéről? Hogyan éljük mindennapjainkat, hogyan éljük meg az Evangélium örömének hirdetésére kapott küldetésünket.
Reményben és örömben akarunk élni. Reményt és örömet akarunk adni a társadalomnak, a kultúrának. Szükség van erre és a hitünk képes adni ezt. Csak a hitünk képes erre. Minden más elgondolás, meggyőződés kevés, hiszen nem képes túlmutatni saját határain, így nem képes az ember örökéletre, az abszolút jövőre irányuló vágyait betölteni.
Szent II. János Pál pápa többször és határozottan képviselte tanításában: a hit kultúrát teremt. Az a hit, amely nem teremt kultúrát, valójában nem hit. Ezért vállaljuk hitünk szolgálatával a kultúra teremtését, a világ a megszentelését. Új jelentést és értelmet adva a közösségnek, áldozatnak, egyén és közösség viszonyának. Ezért vállalják családjaink az isteni élet befogadását, a gyermekeket, gyermekek nevelését. Ezért vállalkozunk a katolikus oktatás-nevelés ügyének a szolgálatára. Ezért élnek plébániai közösségeink, és fogadják be a megtérőket, és táplálják az Igével, táplálják a Szentségek erejével az odaérkezőket. Ezért fáradoznak az egyházi egyesületek, mozgalmak. A könyv, az Ige, az olvasás, a kultúra teremtésére, az ember – a megváltott ember – megmentésére. Ezért vállaljuk az oktatási és szociális intézmények fenntartását, a társadalom szolgálatát. Ezért vállaljuk a társadalmi jelenlétet, ezért vállaljuk az egyházi és a személyes kapcsolatokat, az iskola, az Egyház és a társadalom között. Ezért veszünk részt abban a régóta működő európai mozgalomban, amit Európa Kulturális Fővárosa címhez kapcsolódóan tartunk meg. A Veszprémi Főegyházmegye 2023-ban, és itt Goríciában 2025-ben. Mert hisszük, lehet értelmet – logosz – adni tudománynak, művészetnek, emberi kapcsolatainknak, intézményi működésnek, a kultúrának. Mert hisszük, lehet építeni a kultúrát, mégpedig embernek megfelelő kultúrát. Ahol az öröm az élet része, ahol a bátorság, a jóért való küzdelem mindennapi életünk vállalt feladata. A remény – az üdvösség reménye – a hitbéli döntések alapja, ami aztán elvezet a szeretet cselekedeteinek, az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek a gyakorlásához. Az értelem – az élet végső célja – ad értelmet a cselekedeteknek, a döntéseknek. A szolgálat, a szolidaritás, a kiengesztelődés, az emberi élet és a kapcsolatok újjászületését eredményezi. Ahol a találkozás kultúrája születik meg.
Az Egyházunk számára a találkozás kultúrája a közösség lényegéhez tartozik. Nem is a szimpátia, nem is a közös nyelv vagy értékrend vagy a közös kultúra az, ami összekapcsol bennünket, hanem Isten Szentlelke. A keresztségben teremtett új testvériség, az Atyának az ismerete. Ezért látunk lehetőséget a közös cselekvésben az emberek javára.
Hisszük, az Evangélium szolgálatában nagyon-nagy jelentősége van a tradíciónak, az éltető hagyománynak, a hitben előttünk jártak személyes helytállásának. Fontos a múltunk, hogy legyen jövőnk, legyen jövőkultúránk. 2021 őszén Budapesten ismét megrendezésre került a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Ez az esemény első alkalommal 1938-ban zajlott Magyarországon. Ebben az évben került székesegyházunk egyik kápolnájának oltárára feliratként: „Őseink hite, a jövő reménye”. Mottóként ez vezet bennünket most is, ez vezeti Főegyházmegyénket. Megismerni a múltunkat, megismerni elődeink példáját, az ő hitüket, hitbéli döntéseiket, hogy bizalommal tudjunk tekinteni a jövőbe. Hiszen Isten benne van a jövőben. Az ember jövőjében, a társadalom, az Egyház, a kapcsolataink jövőjében. A jövőt a barátok, Krisztus barátai tudják építeni. Krisztus parancsaira, Krisztus tanítására építve. Meg akarjuk tartani Jézus parancsait, mert szeretjük. Meg akarjuk tartani Jézus parancsait mert szeretettel adta nekünk és életre akar vezetni. Meg akarjuk tartani Krisztus parancsait mert ez ad jövőt, értelmet, kultúrát, bizalmat és reményt ez ember számára. Ebben erősítjük egymást a társadalmi kapcsolatokban, a találkozásokban, az egyházi kapcsolatokban, és ez a meggyőződés vezet bennünket: az Úr bízik barátaiban.
