Dr. Udvardy György veszprémi érsek Veszprémben a Magyarok Nagyasszonya plébániatemplomban mutatott be szentmisét Schall Tamás plébánossal szerda este.

A liturgia különös szépséggel és mélységgel hívja az embert megváltásunk szent hetének megünneplésére.

Érsek atya prédikációját teljes terjedelemben adjuk közre:

Isten igéje figyelmeztet, bátorít bennünket. Most van itt az alkalmas idő, az üdvösség napja. Nem akarjuk, hogy elmenjen mellettünk ez a figyelmeztető, isteni szó. Akarjuk, hogy megérintsen bennünket, s akarunk az egyház gyermekeiként figyelni egyházunkra. Hiszen Nagyböjt elején arra hív bennünket egyházunk, hogy méltó módon készítsük föl lelkünket a Húsvét megünneplésére. Ennek érdekében tartsunk bűnbánatot. Térjünk meg, hagyjuk el azokat a cselekedeteket, amelyek nem krisztusiak. Imádkozzunk a lélek erejében, tegyünk jót, és imádkozzunk azokért a testvéreinkért, akik ezekben a napokban készülnek, hogy elkötelezzék magukat végérvényesen Jézus Krisztus mellett. A megtérőkért, keresztelendőkért.

Húsvét méltó ünneplésére készít fel bennünket a nagyböjti szent idő. Húsvét ünnepére, amikor méltó módon emlékezünk meg és ünnepeljük, tesszük jelenvalóvá Jézus Krisztusnak az engedelmes fiúnak az áldozatát, aki értünk meghalt és föltámadott. Élettel ajándékoz meg bennünket. S ezzel az élettel, méltóságot nyerünk az Istentől. Ezzel az élettel megismerhetjük az Istent Atyánknak, Jézus Krisztus miatt, aki testvérünk, és megkapjuk Istennek a Szent Lelkét, hogy méltó módon tudjunk élni. Ez történt velünk a keresztségünkben. Megkaptunk mindent, amit az Atya nekünk átadni akart. Megismertük a Fiút. Megismertük a Szentlelket, aki bennünk él, a krisztusi életet. Ez a mi méltóságunk, identitásunk. Ismerjük az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Mindent benne akarunk tenni, és el akarunk utasítani magunktól mindent, ami nem méltó Krisztushoz, nem méltó hozzánk. Húsvét ünneplésében ünnepeljük a mi örök életünket, mert hiszünk Krisztusban; s aki bennem hisz, nem hal meg örökké. Hanem élni fog. – Mondja Jézus. Pontosan, ahogyan készítjük lelkünket Húsvét ünneplésére, akkor fedezzük fel, akkor látjuk nagyon sokszor – talán nem is tudjuk miért, talán érthetetlen magunk számára is-, ezt a nagy méltóságot, az örök életnek a reményét. Fölcseréltük semmire való, mihaszna, napi előnyökért. Bűnökért, rossz szokásért, veszekedésért, haragért, gyűlölködésért, békétlenségért, háborúért, ami nem ér semmit. Kialakulnak rossz szokásaink, önző ösztöneink, magunkra irányítják figyelmünket, vágyainkat. Szerezni akarunk, birtokolni, mert azáltal úgy gondoljuk, hogy ez jelenti a mi igazi értékünket. S látjuk, hogy mindaz, amivé formál bennünket a megszokás, formál bennünket a bűn, megszokott bűneink, azok nagyon-nagyban különböznek attól, amire meghívott bennünket Jézus. Fájdalommal tölt el bennünket. Ezért amikor bűnbánatot tartunk, az egyházunk engedelmes gyermekeiként, akkor hisszük azt, hogy az Isten, képes megbocsátani. Akarja megbocsátani bűneinket, s újjáteremti szabadságunkat. Mennyire szükség van erre testvérek. Hogy méltósággal tekintsük önmagunkat, az életünket, méltósággal a cselekedeteinket, szokásainkat, vágyainkat, krisztusi méltósággal. Ezért int bennünket a megtérésre az egyház. Fedezd fel nagy méltóságodat, és fedezd fel gyengeségeidet. Nekünk nem kell félni. Nem kell rettegni. Mert nem önmagunkat akarjuk pusztán javítgatni. Nem önmagunkban akarunk bizonyos jótulajdonságokat kialakítani. Hanem azért vállalkozunk a bűnbánatra, azért kérünk bocsánatot, mert Jézus Krisztusban megismertük, hogy az Isten: Atya. Irgalmas Atya. Aki szeret bennünket. Aki elküldi értünk fiát. Nekünk adja az Ő életét. Ezért bátor bizalommal, bár fájdalommal, de megvalljuk a bűneinket. S hisszük, hogy Jézus Krisztus megváltása, élettel ajándékoz meg bennünket. S azért merjük megvallani a bűneinket, mert Istent, Atyaként ismerjük. Egyházunk megtérésre indít bennünket. S ez a megtérés azon túl, hogy elfordítjuk cselekedeteinket a holt cselekedetektől, egy új gondolkodással is megajándékoz bennünket. A léleknek a frissességével, a léleknek a bátorságával. Ezért többet akarunk imádkozni. Megtérésre szólít az egyházunk, imára szólít fel bennünket, mint az Atya gyermekei, szólítsuk az Ő Szent lelkében az Atyát, bízzunk a mi testvérünkben, Jézus Krisztusban, és fogalmazzuk meg bátran az Atya iránti szeretetünket.

Testvérek, hányszor és hányszor tapasztaljuk: pontosan tudjuk, hogy az ima fontos. Pontosan tudjuk, hogy szeretnénk imádkozni. És hányszor-hányszor elsodor bennünket az életnek a terhe, a mindennapoknak a tevékenysége, aggodalom, félelem, vagy leköti szívünket-figyelmünket a mindennapi aggódás. S úgy teszünk, mintha imádkoznánk, de valójában csak fölsoroljuk: mi nehéz, mi a gond, mi az, ami úgy gondolom, hogy igazságtalan. Pedig arra hív bennünket az Úr, hogy szabadon, bátran, örömmel tudjunk imádkozni. S ugyanakkor figyelmeztet bennünket XVI. Benedek pápa egyik elmélkedésében, amikor azt mondja: az imádság az mindig a hitnek a cselekedete. Ha hiszem, hogy találkozom az Atyával, ha hiszem, hogy jó hallgatni az Ő szavára, akkor megteszem. A munka, a fáradság, a nehézség, a rossz napirend ellenére is. A nagyböjti Szent Idő, meg akarja újítani szokásainkat is. Lehet, hogy már az imádság percei csak fáradtságban, este későn jutnak eszembe, s ezt adom az Istennek. De miért ne lehetne, hogy éppen nagyböjt kezdetén egy nagyon világos, tartható, fix olyan időpontot jelölök ki, amikor meg akarok állni? Akarom olvasni a Szentírást. Akarom hallgatni Isten szavát. Akarom, hogy Isten szava működjék bennem. S ezt az időt, odaadom az Úrnak. S ugyanígy bíztat, bátorít bennünket egyházunk amikor azt mondja, hogy: a jócselekedeteket tedd meg! Mégpedig az egyház hagyományában kialakított, irgalmasság testi-lelki jócselekedeteit. Mennyire szükség van erre. Mennyire szükség van arra, hogy hitünket, Isten iránti szeretetünket, hálánkat azzal is kifejezzük- tudatosan, hittel, bátran, prófétai módon-, hogy jót teszünk. Az éhezőnek, a betegnek, a szomorkodónak, a tudatlannak, aki kételkedik hitében, akit bátorítani kell, akit meg kell inteni a testvéri feddésben, a jót tenni. Hiszen keresztény életünk, keresztény szeretetünk, mindig konkrét, közvetlen, reális cselekedetekre ösztönöz bennünket. S különösen is így van ez testvérek most, ennek a Nagyböjtnek a kezdetén, amikor az elmúlt hétnek a hírei a háború szenvedéséről, a háború pusztításáról, szenvedő, otthonukat kényszerből elhagyni kénytelen emberekről hallunk. S mennyire fontos, hogy nyíljék meg a szívünk, s legyen tevékeny a szeretetünk. Akár a karitász tevékenység, Karitászunk támogatásával, akár pénzbeli adományoknak az eljuttatásával, akár egyéb általuk meghirdetett és szükséges javaknak az összegyűjtésével-átadásával. Talán sokkal nagylelkűbben, sokkal konkrétabban, sokkal inkább saját magunk számára is húsbavágóbban, mint ahogy ezt eddig talán megtettük. Most kell cselekedni. Most kell a jót tenni. Most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség pillanata. Tegyük. Nagylelkűen, bátran, adakozási szokásainkat is felborítva, felrúgva, nagylelkűen. S ha be kell fogadni olyan valaki családot, aki kénytelen volt elhagyni otthonát, tegyük meg. Krisztust, a Szenvedő Krisztust fogadjuk be. S békét teremtünk az által is, ha valakinek a békétlen szívét gyógyítani, enyhíteni tudjuk. Egyházunk arra hív, arra int, hogy az Atya szeretetéről, az Atya szeretetét fölfedezve, őszinte, bűnbánatot tartsunk. Többet imádkozzunk, s az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit gyakoroljuk. Bűnbánatunk jeleként. Bűnbánatunk jeleként, kialakított hagyomány szerint, arra hív most bennünket egyházunk, hogy a megáldott hamuval, meghintsünk kedves testvéreket.

Tartsatok bűnbánatot, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban, ez életet fakaszt bennünk. Hordjuk bátran a bűnbánat jelét, és hordjuk bátran az imádságnak a lelkületét. Hallgassuk az Isten igéjét, Isten szavát, és tegyük a jócselekedeteket. S a hamvazásnak a jele – mint szentelmény-, ha hittel fogadjuk, bátorít-erősít bennünket. Kívánom a kedves testvéreknek, hogy ebben a nagyböjti időben legyen bátorságunk a megismert Krisztus szerinti életet kialakítani. legyen erőnk, prófétai módon a jót tenni, legyen bátorságunk mindezeket imádságos lélekkel követni.

A szentbeszédet követően érsek atya megáldotta a hamut, ami a  tavalyi virágvasárnapi barka elégetéséből származik és Tamás atyával -a járványügyi szabályok szerint- megszórta a hívek fejét.  „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumban”.

Tornavölgyi Krisztián érseki irodaigazgató, plébános atya az Árpád-házi Szent Margit templomban mutatta be az ünnepi szentmisét. Emlékezzünk arra, hogy feladatunk, küldetésünk van: Istennek szentelt emberré kell válnunk, amíg van időnk, lehetőségünk, amíg a földi életünk tart! „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel.”  

 

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »