“Isten érintése” címmel tartott előadást a Szaléziánumban dr. Heidl György, a pécsi egyetem docense.

Katolikus szemmel című blogjából az ide vonatkozó részt olvashatják:

Érintés

Az evangéliumok elbeszélése szerint Jairus, a zsinagóga elöljárója könyörögve kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg egyetlen, tizenkét esztendős leányát, aki haldoklott. Miközben Jézus hatalmas tömegtől szorongatva a házhoz tartott, egy asszony, aki már tizenkét éve szenvedett vérfolyásban, és mindenét elköltötte orvosokra, titokban megérintette ruhájának szegélyét. Azon nyomban meggyógyult. Jézus megkérdezte, ki érintette meg? A tanítványok nem értették a kérdést, hiszen a tömeg szinte agyonnyomta őket, bárki hozzáérhetett. Jézus azonban egy sajátos érintésre gondolt, amelynek a hatására, mint mondta, erő áradt ki belőle. Az asszony a lába elé borult, és félelemtől reszketve bevallotta, mit tett. Félelme nem volt alaptalan, hiszen a törvény szerint tisztátalannak számított, szigorúan tilos volt érintkezni nemcsak vele, hanem mindennel, amihez hozzáért (vö. Lev 15, 25-27). Jézus azonban megnyugtatta, és kijelentette, hogy a hite gyógyította meg. Ezután odaért a házhoz, ahol feltámasztotta a kislányt, aki addigra meghalt (Mt 9,18-26; Lk 8,40-56; Mk 5,25-34).

A történet egyik legkorábbi, összefoglaló magyarázatát Órigenésztől (185 – 253) ismerjük (Frg. Lc. 125.). Krisztus először a zsinagóga elöljárójának lányához indult, aki tehát a zsinagóga jelképe. A zsinagóga beteg volt, majd Izrael vétkei miatt meghalt. Jézus azonban még azt megelőzően meggyógyította a vérfolyásos asszonyt, aki a pogányok közül megtértek egyházát jelképezi, mielőtt odaért volna az elöljáró házához, ahol azután feltámasztotta a kislányt. Ha ugyanis a pogányok egyházának gyógyulása teljes lesz, a zsinagóga is meggyógyul (vö. Róm 11,25 kk.). Az asszony betegsége tizenkét éve kezdődött, éppen amikor a kislány megszületett. Ez arra utal, hogy a pogányság hitetlenségben él, amióta létezik a zsinagóga. Izrael Istene ugyanis az egyetlen Isten, a pogányok pedig nem hiszik ezt az Istent. Az asszony mindenét elköltötte orvosokra, mégsem gyógyult meg, mert a pogányok orvosai, a filozófusok nem adhattak gyógyulást, hiszen egyedül Jézus a lelkek és testek orvosa. Az ő ruhájának szegélyét izzó és forró hittel érintjük. Érintésünk tehát maga a hit, mivel Jézus azt mondja az asszonynak, hogy a hite gyógyította meg: Leányom, a hited meggyógyított téged! (Lk 8,48). A hit hatására ugyanis isteni erő árad az emberbe, hiszen Jézus érezte, hogy erő ment ki belőle. Valaki megérintett, mert éreztem, hogy erő ment ki belőlem (Lk 8,46).

Ez a mondat rendkívül fontos lesz az egyházatyák számára. Órigenész még fizikai párhuzamot is hoz annak szemléltetésére, milyen szoros a kapcsolat Krisztus ereje és az ember hite között. A hit úgy vonzza az isteni erőt, mint mágnes a vasat, olaj a tüzet. “Amint a testekben van egyfajta természetes vonzódás egyes dolgok iránt, mint például a mágneskőben a vas iránt, és az úgynevezett naftában (kőolajban) a tűz iránt, úgy az ilyen hitben is az isteni erő iránt” (ComMt. 10.19.). Ez az érintés “isteni” (theia haphé), mert általa a benső ember Krisztus isteni természetét érinti meg.

“A külső embernek érzékszervi érintése van, és a belső ember is rendelkezik érintéssel, olyan érintéssel, amellyel a vérfolyásos asszony megérintette Jézus ruhaszegélyét. Megérintette – amint maga Jézus tanúsítja, hiszen azt mondja:Ki érintett meg? Péter pedig azonnal rávágta: A tömeg szorongat téged, te pedig azt kérded: Ki érintett meg? Azt gondolja, hogy akik megérintették, testi módon érintették, és nem szellemileg. Akik tehát szorongatták Jézust, nem érintették meg, mivel nem hittel érintették. Egyedül az az asszony, aki egyfajta isteni érintéssel rendelkezett, érintette meg Jézust, és ezért meggyógyult. S mert isteni érintéssel érintette, Jézus ereje átment az ő isteni érintésébe. Azt mondja: Ki érintett meg? Éreztem, hogy erő ment ki belőlem. Erről az istenibb érintésről mondja János: És kezünkkel érintettük az élet Igéjét (1Jn 1,1)” (Dialogus cum Heraclide. 19.).

Órigenész fontos szempontra hívja fel a figyelmet. A benső ember a maga egész valójával érinti meg az Igét, ami azt jelenti, hogy a hit az ember legbenső lényegének aktusa. Nem érzelmekről és nem értelmi megragadásról van szó. A hit mozgásában a teljes emberi személyiség egyesül Krisztussal oly módon, hogy általa az ember Krisztus isteni erejéből, dünamiszából részesül.

A latin nyelvű keresztény irodalom talán legjelentősebb nyelvész kutatója, a filológiát teológiaként művelő Christine Mohrmann egy mesteri tanulmányban bemutatta, miképpen alakították át a latin anyanyelvű keresztények a credo ige megszokott használatát, hogy sajátos hit-fogalmukat kifejezhessék.

Szent Ágoston (354-430) gondosan megkülönböztette a “hinni Istennek” (credere Deo), “hinni Istent” (credere Deum) és “hinni Istenben” (credere in Deum vagy in Deo) nyelvi fordulatokat. “Istennek hinni” az Isten iránti bizalmat és hűséget fejezi ki, de nem jelent olyan szoros elköteleződést, mint “Istenben hinni”: “A hit Istenben valójában több, mint a hit Istennek. Sokszor hinnünk kell ugyanis valamely embernek is, jóllehet nem őbenne kell hinnünk. Istenben hinni tehát nem más, mint hittel kapcsolódni a jót cselekvő Istenhez, azért, hogy helyesen együttműködjünk vele” (Enarrationes in Psalmos 77.8.).

Abban kell hinnünk, akit Isten küldött, vagyis Krisztusban. Mit jelent az, hogy Krisztusban, s nem inkább Krisztusnak kell hinnünk?

Isten műve, az, hogy higgyetek abban, akit küldött (Jn 6,29). Tudniillik, hogy higgyetek benne, és nem, hogy higgyetek neki! Ha hisztek benne, hisztek neki, de megfordítva már nem igaz, mármint, hogy akinek hiszünk, abban hiszünk is. A démonok hittek neki, de nem benne hittek. Apostolairól is elmondhatjuk: hiszünk Pálnak, azt azonban már nem, hogy hiszünk Pálban. Hiszünk Péternek, de nem Péterben hiszünk. Mit jelent tehát, hogy benne hiszünk? Azt, hogy amikor hiszünk, akkor ezáltal szeretjük, amikor hiszünk, ezáltal vonzódunk hozzá, amikor hiszünk, ezáltal Őhozzá járulunk, és azt, hogy betagozódunk az Ő testébe. Ez az a hit, amelyet Isten elvár tőlünk” (Tractatus in Joannem. 29.6.)

A Krisztusba vetett hit Krisztus szeretete, szemben például a démonok hitével, akik szintén hitték őt, de nem benne hittek, vagyis semmi közük nem volt Isten fiához.

“Mindenki, aki Krisztusban hisz, úgy hisz, hogy egyben szereti őt. Krisztusban hinni ugyanis azt jelenti, hogy Krisztust szeretni. Nem olyan hit ez, mint a démonoké, akik hitték, de nem szerették, s ezért bár hitték, azt mondták: mi közünk egymáshoz Isten Fia (Mt 8,29)? Mi azonban úgy hiszünk, hogy benne hiszünk, mert szeretjük őt, és nem mondjuk, hogy mi közünk egymáshoz.” (En. Ps. 130.1.)

Aki csak hiszi Krisztust, de nem benne hisz, az nincs vele közösségben, sem a remény, sem a szeretet nem köti hozzá. Csupán a szeretet egyesít vele. Az asszony, aki megérintette Krisztust, hitt őbenne. Nem hitt volna benne, ha nem szerette volna. Mivel szeretettel közelített hozzá, hite meggyógyította. A hit által részesedett Krisztus isteni erejében. Az evangéliumokban nincsen szó “magam módján” való hitről. Ha az asszony “a maga módján” hitt volna, aligha gyógyul meg.

http://katolikusszemmel.wordpress.com/2012/04/15/erintes/

Képek az előadásról:

[simpleviewer gallery_id=”139″]

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »