Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásáért imádkoztak április 23-án Litéren, azon a helyen, ahol 1945. március 23-án egy szovjet katona lövései végeztek a tisztaságát és társait védő munkáslánnyal.
Az idei szentmisére több zarándoklat is indult amelyhez bárki csatlakozhatott. Reggel 7-kor indultak gyalogosan Balatonalmádiból, Balatonfűzfőről, Sólyból valamint kerékpárosok Veszprémből. Zarándokok érkeztek még szép számban Litérre az iskolaudvarra autóbuszokkal Keszthelyről, Tapolcáról, Várpalotáról, Pápáról valamint számos településről egyénileg is.
A szentmisét Dr. Udvardy György veszprémi érsek mutatta be, Dr. Márfi Gyula emeritus èrsek valamint a jelenlevő egyházmegyés papok koncelebrálásával. Érsek atya köszöntőjében kiemelte, hogy mennyire fontos és szükséges minden évben ünnepelni és imádkozni Bódi Mária Magdolna mielőbbi boldoggá avatásáért, megemlékezni az ő példaértékű életéről. A szentmise elején érsek úr beszélt még a a folyamatban lévő eljárásról, amit még Márfi Gyula nyugalmazott érsek atya indított és juttatott Rómába, hogy annak rendje szerint folyamatban van és halad. “A Fényes Héten vagyunk, a Húsvétnak a tapasztalatát éljük át napról napra egyetlen napként, egyetlen eseményként, mert annyira meghatározó, minden mást felülmúl, átformál, megelőz a tény, hogy Jézus Krisztus föltámadott és él s megígérte, mind az, aki benne hisz nem hal meg örökké, hanem élni fog.” -mondta szentbeszédében érsek atya, majd folytatta: “Ezt látjuk Magdolna életében, hogy számára a Krisztussal való találkozás, a föltámadás tudata, hite, élménye mindennapjait átjáró esemény volt.” Udvardy György érsek a szentmisében mondott homíliáját teljes terjedelemében cikkünk végén olvashatják.
A hagyománynak megfelelően Kovács Elemérné Mária, Magdi unokahúga mondott verset a szentmise végén, majd a család és a zarándokok elhelyezték a megemlékezés virágait a fiatal munkáslány vértanúságának helyszínén felállított mellszobránál. A szeretetvendégség után a megemlékezésre összegyűltek Litér utcáin gyalogosan, énekelve elzarándokoltak Magdi sírjához. Udvardy György érsek atya a sírnál elmondta, hogy Bódi Magdi is az Eucharisztiából merítette az erőt ahhoz, hogy minden körülmények között tanúságot tudjon tenni Isten minden gonoszságot legyőző szeretetéről. Az egybegyűltek ebből a szeretetből és Magdi példájából erőt merítve közösen imádkozva együtt kérték közbenjárását a főegyházmegyéért, közösségekért és személyes imaszándékokért. Az ünnepség Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásáért mondott közös imádsággal és érsek atya áldásával ért véget.
Mindaz, aki jelen volt ezen az imádság napon lélekben megerősödve és Magdit szívébe zárva térhetett haza.
Udvardy György veszprémi érsek szentbeszédét itt olvashatják:
A Fényes Héten vagyunk, a Húsvétnak a tapasztalatát éljük át napról napra egyetlen napként, egyetlen eseményként, mert annyira meghatározó, minden mást felülmúl, átformál, megelőz a tény, hogy Jézus Krisztus föltámadott és él s megígérte, mind az, aki benne hisz nem hal meg örökké, hanem élni fog. Ezért van az, hogy ezen a héten az evangéliumok a feltámadás eseményeit tárják elénk, illetve azt a magatartást, ahogyan az apostolok, ahogyan a tanítványok találkoztak Jézussal, a föltámadottal és azt a változást, ami ebben a találkozásban megtörtént bennük, pillanatok alatt; az erő, a világos látás, a bizonyosság, a jövőnek a teljes egészben való átgondolása. Azt is látjuk, hogy bizony ez a tény, ez a tapasztalat, hogy Krisztus föltámadott és én „találkoztam vele”, ez nagyon sok kérdést vet föl a hétköznapi éltre vonatkozóan. Akár a legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban is: Meg kell-e tartani a törvényt? Hogyan kell alkalmazkodni-igazodni, az emberi előírásokhoz, vagy hogyan kell alkalmazkodni-igazodni akár a szövetség meglévő törvényeihez, parancsaihoz is? Ezt látjuk Magdolna életében, hogy számára a Krisztussal való találkozás, a föltámadás tudata, hite, élménye mindennapjait átjáró esemény volt. Az imádságban, a béke teremtésben, a napi eucharisztia utáni vágyakozásban és vele való találkozásban, a tanításban, oktatásban, a szegényekről-elesettekről való gondoskodásban, és abban a megszületett döntésben, hogy egész önmagát és egész létét-életét a föltámadott Krisztusnak akarja átadni.
A keresztségben mi mindannyian belekapcsolódtunk Jézus életébe. Mindannyian ugyan ezt éljük át; találkoztam a föltámadottal, hiszem, hogy Ő él, hiszem, hogy átalakítja életünket. Megszületik bennünk is az a mondat, amit az apostolok cselekedetiből hallottunk: – inkább kell engedelmeskedni az istennek, mint az embernek…Helyénvaló lenne-e, hogy az embernek engedelmeskedjünk, az Istennel szemben, aki bennünket megváltott, bennünket élettel ajándékoz meg? Meghívásunk az örök életre szól. Ezt az örök életet szeretnénk a Krisztustól tanult cselekedetekkel közel hozni, jelenvalóvá tenni, már most ennek a nagy ajándéknak a fényében élni. Ez jelenti testvérek a keresztény embernek, a megkeresztelt embernek a méltóságát. MI krisztusi emberségre kaptunk meghívást, hogy Krisztus cselekedetei, szavai jelenjenek meg tetteinken, szavainkon. Méltóság, ami egy életen át tartó feladat. Egy meghívás; meghívás az örök életre. Ez megkívánja mindannyiunktól azt, hogy tegyük egyértelművé az életünkben; mi tartozik Krisztushoz, és mi nem? MI az igen, és mi a nem? Vagyis ami nem méltó Krisztushoz, az nem vezet az életre. Minden-minden, amit Krisztustól tanulunk követni akarjuk, s ami a méltóságunkat sérti, azt elvetjük magunktól. Mert ez az üdvösség kérdését érinti. Mert élet-halál kérdéséről van szó, nem másról. Nem kevesebbről van szó.
Megkíván az evangélium ismerete a föltámadottal való találkozás egy egyértelmű radikalitást az életünkben. Ez a kifejezés kultúránkban egyre inkább kezd félelmet keltő lenni. Aki radikális, az úgy tűnik, hogy félelmet ébreszt, szélsőséges, leszűkítő. Ilyen társadalmi jelenségekkel is lehet találkozni, de mi nem így értjük. Mi az evangéliumi radikalitást úgy értjük, hogy egyértelmű a magatartásunk, egyértelmű a döntésünk minden egyes cselekedetben és összességében is, mert ismerjük Krisztust. Számunkra az evangéliumnak az egyértelműsége, radikalitása az meghívást jelent, az felszólítást jelent és egyértelmű életet jelent. Nem merevséget, nem valami szűkösséget, nem olyat, ami valami jót kizárna az ember életéből. Hanem alapvetően a keresztény létemnek a megtapasztalását jelenti, a méltóságot is, nyugodtan mondom – büszkeséget is jelent. Büszkék lehetünk, mert Krisztust ismerjük, mert benne fölismertük az ember méltóságát, és van eszközünk, hogy méltó módon tudjunk élni és akarjunk élni. Ugyanakkor, mint minden cselekedetnek, ennek a cselekedetnek a mélyén is ott van a szeretetnek a kérdése. Akit ismerek, akit szeretek, annak megtartom a parancsait. Annak könnyű teljesíteni a kéréseit. Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat, mondja Jézus. Éppen ezért mert szereteten alapul, az evangéliumi egyértelműségtől, radikalitástól, távol van bármiféle lenézés, bármiféle megvetése bárkinek is. Távol van az is, hogy beengedjünk az életünkbe olyat, ami nem krisztusi, ami nem méltó Krisztushoz, mert nem tartozik hozzánk, mi nem így élünk, a mi életünkben ez nem kaphat helyet. A mi rendszerünkön kívül van, mi mást ismertünk meg Krisztusban. Látjuk, lehet másként is élni. Nem ítélkezünk, de látjuk, minden cselekedetnek, minden meggyőződésnek van következménye. Ez a következmény végső soron életről-halálról szól. Sok mindent megtehetek – Pál apostolra utalok – de nem minden használ. Nem minden méltó a keresztény ember életéhez. Éppen ezért testvérek, a szavaink, cselekedeteink, az életmódunk, a kialakított szokásaink, a kultúránk elemeihez való ragaszkodásunk vagy éppen azoknak az elvetése, ezekhez való viszonyulás, az mind-mind abból következik, hogy ismerjük Jézus Krisztust és ragaszkodni akarunk hozzá. Ez a teljes odaadásnak, ez a krisztusi életnek, s ennek egy gyönyörű példájaként a vértanúságnak az alapja. Ugyan ezt az egyértelműséget nem csak elveinkben, nem csak szándékainkban szeretnénk megvalósítani, hanem az élet konkrétumai közepette is. Hányszor és hányszor lehet tapasztalni s beszélgetéseinkben is ez előjön, amikor családjaink körében, fiataljaink körében megjelennek azok az ideológiák és azoknak a hatásai vagy gondolatai, amelyek nem krisztusiak. Szomorú találkozni ezzel, szomorúan találkozik ezzel a szülő, és nem is érti, hogy hogyan, hiszen gyermekét nem így neveli, gyermekének nem ezt szeretné értékként adni, és találkozik vele. A kérdés az, hogy elfogadhatjuk-e? Vagy hogyan próbáljuk a krisztusi elgondolás szerint nevelni fiataljainkat? Ezért is örülök, és ezért is szándékom, hogy erősítsem, hogy oktatási intézményeink is évről-évre vegyenek részt ezen az ünnepségen. Ugyan így látjuk azt is, hogy – erre Ferenc pápa figyelmeztet bennünket – megszűnik a mai embernek a veszélyérzete. Nem gondolja, hogy minden egyes társadalmi jelenségnek van következménye, pozitív vagy negatív. Az ember életét lényegileg befolyásoló következménye. Éppen a Krisztussal való találkozás tartja ébren bennünk, és az Ő szent lelke ezt az érzékenységet, hogy megtudjuk különböztetni a jót a rossztól, s elvessük magunktól mind azt, ami nem jó.
Hányszor és hányszor lehet keresztény közösségekben is, beszélgetéseinkben is tetten érni azt a mondatot, amikor egy nehéz helyzet, akár megoldhatatlannak látszó helyzetet úgy zárunk le; hát a mai világban már ezt nem lehet megvalósítani. Miért mondjuk ezt? Miért gondoljuk ezt? Miért gondoljuk, hogy egy ilyen mondat fölmentést ad számunkra, bárki számára is, hogy ne Krisztushoz ragaszkodjék. Még számtalan ilyen mondat van, amit köznapi beszédünkben elfogadunk, de sehová sem vezet. Pontosabban, a pusztulásba. Nagyon érzékenynek kell lenni magunk között is azokra a gondolatokra, szavakra, gesztusokra, életmódra, ahová becsempészi magát a nem krisztusi gondolkodás, a felületes gondolkodás. Vagy éppen, amikor a közösségre, a világ szerinti közösség-fogalom alapján tekintek; a közösség szolgáljon engem, a közösség lásson el minden jóval amire nekem szükségem van, a közösség szolgálja ki igényeimet, teljesen a fogyasztói mentalitás jelenik meg ebben. Pedig éppen a krisztusi közösség az, ahol azt tanuljuk, hogy a közösség azért közösség, mert én szolgálni akarok. Mert áldozatot akarok hozni a közösségért. Mert nem féltem magam, nem vonom ki magamat a közösségnek bármilyen örömteli, vagy éppen fájdalmas feladataiból sem.
Mint ahogy arra is érdemes odafigyelnünk, hogy döntéseinkkel felelősek vagyunk másokért. Döntéseink túlmutatnak önmagunk életén. Túlmutatnak egy-egy közvetlen szándékon. Krisztus tanít erről.
Szükség van testvérek, s ez a mai ünnep és Magdolna példája erősítsen bennünket. Szükség van egyfajta bátorságra, az evangélium szerinti életre. Mi, amikor kialakítjuk a közösségi életünket, családi életünket, kapcsolatainkat, természetesen olyan szokásokat, olyan kapcsolatokat alakítunk ki, ahol értelemszerűen, békességet akarunk. Értelemszerűen, nyugalmat akarunk. Értelemszerűen, szeretetet akarunk. Ki akar küzdeni, ki akar bárkivel is veszekedni folyamatosan? Nem szeretnénk. Ugyan akkor ebben a kialakított kényelemben nagyon sokszor eltűnik a bátorság. Eltűnik annak a bátorsága, ami Krisztusi ismeretből fakad.
Erősítsen bennünket a mostani közös imádságunk arra, hogy legyünk bátrak az evangélium megismerésére, az evangéliumi Krisztus, a föltámadott Krisztus megismerésére, s a tőle tanult cselekedeteknek a megvalósítására. Ilyen cselekedetek a remény és az irgalmasság cselekedeteinek a megvalósításai is. Ugyanakkor, ahogyan a mai evangélium bátorít bennünket, figyelmeztet bennünket; menjetek, tegyetek tanúságot erről, ti tanúim lesztek, legyetek tanúim, hogy én föltámadtam, én szeretem az Atyát, ti is szerethetitek és örök élettel ajándékozlak meg benneteket. Éppen az örök életnek ilyen mindennapi tapasztalattá való válása az, ami egy bátor döntésre elvezethet bárkit is. Ezt látjuk Magdolna életében. Nem egy pillanatszerű fellángolást, hanem életének a döntései vezették el oda, hogy mindent-mindent oda akarjon adni Krisztusnak. Az Isten ezt elfogadta.
Imádkozzunk önmagunkért, imádkozzunk közösségeinkért, imádkozzunk Főegyházmegyénkért, imádkozzunk fiataljainkért, akik itt jelen vannak, s akiket ők képviselnek, s imádkozzunk Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásáért. Ámen.
