Vitéz Ajtós József kerületi esperes, címzetes prépost, plébános felkérésére Dr. Udvardy György veszprémi érsek mutatott be szentmisét Csopakon a Szent István király templomban, amelynek kezdetén érsek atya felszentelte az új orgonát.

Másfél évszázaddal ezelőtt Csopakon a templom épülete teljesen megsemmisült és hosszú évtizedek után 1985-ben sikerült befejezni az új templomot, amit májusban Dr. Szendi József püspök szentelt fel. Az új templomnak 36 évig nem volt saját orgonája. Több kísérlet után 2021 nyarán az egyházközség újult erővel és elszántsággal vágott bele az orgona beszerzésébe, Vitéz Ajtós József prépost atya a híveket adakozásra hívta. Érkeztek is a felajánlások, így közben elindult a hangszer beszerzésének előkészítése is,  a vállalkozást művészeti tanácsokkal ellátó Dr Maróti Gábor atya, zeneszerző, tanszékvezető főiskolai tanár felügyelete alatt. A Walcker orgonamanufaktúra orgonájára esett a választás, hiszen stílusában is illeszkedik a modern templomépülethez, és azonnal rendelkezésre állt. A hangjáról készült felvétel mindenkit meggyőzött, hogy ezt a hangszer kell Csopakra.

Az orgonaszenteléssel a csopaki Szent István templomra felkerül a korona 2021 adventjének első vasárnapján. Az orgona annak a Varga Gábornak és fiának adománya, aki a templom terveinek bemutatásakor, 89 évvel az orgonaszentelés előtt látta meg a napvilágot.

A következőkben Udvardy György érsek szentbeszédét olvashatják:

Kedves Testvérek!

„Megállni, az ember Fia színe előtt..” A mai evangéliumnak központi üzenete ez. Figyelmeztetés, kérés, egy biztos ténynek a közlése. Megállni az ember Fia színe előtt, ez egyszerre jelenti azt, hogy az Úr érkezik. Emlékezünk, az egyszeri, megismételhetetlen történelmi, ember életébe való belépésébe, az Ő megtestesülésére. Figyelmeztet bennünket az Úr érkezése arra, hogy napról-napra akar bennünket meglátogatni. Majd földi életünk végén az a látogatás, a színről-színre való látásra vezet bennünket. Figyelmeztet bennünket második eljövetelére is. Amikor az Ő érkezése, az Ő fényessége, az Ő szavai értelme világosságot adnak mind egyéni életünknek, mind a közösség életének, mind a teremtett világ értemének. Egyházunk az új egyházi év kezdetén részben figyelmeztet, részben pedig hív bennünket; szítsuk fel magunkban a várakozásnak a lelkületét. Mert az Úr, hozzánk is személyesen akar napról-napra közelebb érkezni. A kérdéseinkben, a reménységünkben, a céljainkban, erőfeszítéseinkben, kapcsolatainkban, küzdelmeinkben. Adott esetekben félelmeink legyőzésében, s az Úr érkezik. Az bizonyosság. Biztos, hogy érkezik, és ki az, aki érkezik? Az ember Fia. Az ember Fia, aki betölti a történelmeknek a várakozását, betölti az előttünk élő emberiség bárhol is élt, bármely korban…Betölti az ő várakozását, betölti a választott nép várakozását. Messiásként, Megváltóként, Üdvözítőként érkezik. Mivel mi ismerjük és hisszük Jézus Krisztus megtestesülését, halálát és föltámadását, s az Ő ígéreteit, ezért számunkra Messiásként érkezik, de újjáteremtő erővel. Újjáteremti a földet, újjáteremti lelkünket, újjáteremti szeretetünket az Isten felé egymás felé. Újjáteremti vágyainkat és önmagával tölti be. Újjáteremti mindazt, amit legyőztünk az életünkben. S újjáteremti erőnket, hogy legyen erőnk legyőzni mindazt, amivel küzdünk, ami félelemmel tölt el bennünket. Az ember Fia, Isten-ember. Az ember Fia, az Isten Fia. Egyházunk sosem ijesztget. Sosem félelmet akar kelteni. Sokkal inkább méltóságunkra akarja terelni a figyelmünket. Isten-emberi méltóságunkra. Mert miután megismertük Krisztust, miután megkeresztelkedtünk, miután a szentségekkel élünk, miután vasárnapról-vasárnapra hallgatjuk az Ő igéit, élünk az egyház szentségeivel az egyház közösségeihez tartozunk, Krisztus módjára akarunk élni. Ezért hihetjük, hogy életünk nem pusztán leszűkített értelemben emberi lét. Aminek semmi köze a jövőhöz, a múlthoz, az örök élethez. Hanem a világ valamelyik pontján valahány évet, évtizedet jól-rosszul, boldogan vagy békétlenségben él, szó nincs erről. Hanem a méltóságunkra akarja fölhívni a figyelmünket. Az ember méltóságára, a férfi-nő méltóságára, a férfi-nő kapcsolatának a házasságban való szentségének a méltóságára, a család méltóságára, az Istentől akart személynek a méltóságára. Ami nem változtatható, nem alakítható, nem terelgethető ideológiák, vagy éppen egyéni kényelem, vagy egyéni megfontolás alapján. Figyelmeztet bennünket a méltóságra, és figyelmeztet bennünket a felelősségünkre. Önmagunkért, gyermekeinkért, kultúránkért, a teremtett világért, mert ránk bízta. Hogy őrizzed és óvjad. Hogy gondoskodj róla. Ítéletet fog mondani, a tanítása alapján, cselekedetei alapján. De jó tudnunk, hogy az a valaki mond fölöttünk ítéletet, -amikor találkozunk vele-, aki szeret bennünket. Aki megváltott bennünket. Lehet-e félni attól, aki mindent megtesz értem? Lehet-e félni attól, aki az életét odaadja? Lehet-e félni attól, aki nekünk adja a lelkét? lehet-e félni attól, aki közösséget teremtett nekünk az egyházban? A tanításban, a szentségben, a testvéri közösségben, tanításnak a fegyelmében és erejében? Félnünk nem. 

Tanítását követni kell. A szeretet ítélkezik fölöttünk. Persze amikor szembe állítjuk a szeretetet, az érzelmet az igazsággal a törvénnyel, akkor rossz úton járunk. Az a szeretet ítélkezik fölöttünk, aki kész volt föláldozni az életét érettünk. Egyszeri, megismételhetetlen módon. Nem visszajátszható módon. Nem oly módon próbáljuk újra; hátha lehet másként. Hanem a pillanatot megélve, az Atyát szeretve, odaadja az életét. Hogy nekünk életünk legyen. Érkezése váratlan, késznek kell lenni, ahogy hallottuk a mai evangéliumból. Hatalommal jön, s mindent föltár. A szív gondolatait, a szív érzéseit, döntéseit, életutat, vágyainkat, terveinket, mindazt, ami tiszta és mindazt, ami tisztátalan. Mindaz, ami szent és mindaz, ami bűn, föltár, s föltárulkozik előtte. S mindent teljessé tesz. Mennyi mindent nem értünk. Mennyi mindent szeretnénk tudni. Adventi várakozásunk ebben is segít bennünket. Jó kérdéseket tudjunk föltenni, hogy érdeklődjünk az emberi lét iránt. Érdeklődjünk az Isten és az emberi lét kapcsolata iránt. S Ő mindent teljessé tesz, kérdéseinket, vágyakozásainkat. Természetesen az Ő érkezése azért, mert ismerjük Őt, tudjuk, hogy kicsoda, azért, mert biztos, hogy érkezik, feladatot is jelöl ki számunkra. Mai evangélium ezt így fogalmazta meg, s a szentlecke is erre utal; „el ne nehezedjék a szívetek”. A világi gondokban, a félelmekben, a napi gondokkal való küzdelemben, el ne nehezedjék a szívünk. Sokszor bizony a korlátok nagy teherként jelennek meg az életünkben. A terhek, amelyeket hordozunk. Mintha elviselhetetlenek lennének. S egy idő után már nincs is más kérdésünk, nincs is más vágyunk, mint elkerülni a korlátot, mint valahogyan szabadulni a teher súlya alól. S éppen az ádventi idő segít bennünket abban, hogy nem feltétlenül a korlátainkat, nem feltétlenül a terheinket kell nézni. Hanem az az Isten fiát, aki érkezik hozzánk. Aki szabadít bennünket, aki vigasztal bennünket, aki kulcsot ad a kezünkbe, életünk nehéz kérdéseit, titkait meg tudjuk oldani. Aki világosság a zarándoklásunk ösvényén, aki bölcsességet ad, amikor nem tudjuk, még csak a világban sem elképzelni a jövőnket. Aki erőt ad, amikor gyengének bizonyulunk, aki tudományra vezet bennünket, amikor kutatjuk a teremtett világnak a dolgait. Amikor az emberi lét rejtelmeit akarjuk megtudni. Ő törvényt ad nekünk, amikor attól félünk, hogy a törvény agyonnyom, vagy amikor éppen nem látjuk a törvényt, ami az életre vezetne. Törvényt ad, a szeretet törvényét. Azért, hogy életünk legyen.

Testvérek! Mindennapi tapasztalatunk az, amikor egy gonddal küzdünk, teher súlya nyomaszt bennünket, ha pusztán a gondot, pusztán a tehernek az okát akarjuk megoldani, kevéssé vagyunk eredményesek. Általában a megoldás akkor születik meg, amikor messzebbre tekintünk. Amikor a végső cél miatt lelkesedik a szívünk. Amikor távolabbra tekintünk. Amikor azt a nehézséget, azt a gondot, terhet amivel küzdünk, egy nagyobb távlatból tudjuk nézni. S hirtelen erősek vagyunk, hirtelen bátrak vagyunk. Hirtelen nagylelkűek vagyunk. Nem magunk miatt. Hanem azért, mert az Istennek a távlata nyílik meg előttünk. Vagyis az adventi idő, éppen akkor, arra akar bennünket bátorítani, hogy a motivációinkat keressük meg. Oda kérjük az Úrnak az erejét, hogy jól tudjunk tanulni, jól tudjunk növekedni. Legyenek új vágyaink, ne mondjunk le önmagunkról, még akkor sem, ha esetleg félelem teli, vagy kudarcos életszakasz van mögöttünk. Ehhez az egyház segítséget akar adni. Hagyományosan. Az imának a segítségét. Külön szeretném hangsúlyozni, nem is magáért az imáért, bár ez a cél; hanem miért marad el nagyon sokszor az imádság egyéni életünkben? Családjaink életében? Gyermekeink életében? Az időhiány miatt. Tehát amikor időt adok az imára, akkor valami egészen sokat, egészen nagyot teszek. Önmagammal is, legfőképpen az Isten számára. Gyakoroljuk tehát az imádságos időajándékot, gyakoroljuk tehát a szeretet cselekedeteit. Hiszen amikor a szeretet cselekedeteit tesszük, amikor készülünk karácsonyra, akkor nem dolgokra irányul a figyelmünk. Hanem arra a személyre, akit szeretünk. Aki miatt mindezt tesszük. Gyakoroljuk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit. Jézustól tanultuk ezeket, s az ítéletkor ezeket kéri számon tőlünk. Gondoljunk csak az utolsó ítéletről szóló példabeszédre; ”éhes voltam ennem adtatok, ruhátlan voltam ruhát adtatok, vándor voltam befogadtatok, beteg voltam látogattatok, börtönben sínylődtem megkerestetek”. Jézusnak a gesztusai ezek. Mindennapi életünk cselekedetei. Nem mást kíván, mint az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek a gyakorlását. Hogy amikor érkezik, akkor ráismerjünk. „De hát Uram azt tettük, amit Te”. „Azt tettük, amit Te kívántál”. „Úgy élünk, ahogyan tőled tanultuk”. S Ő erre azt mondja: „igen, álljatok jobbomra, mert ennem adtatok, innom adtatok, meglátogattatok, mert szeretettel voltatok mind azok iránt, akikkel találkoztatok”.

Hagyományos gyakorlatai ezek, az egyháznak, de ragaszkodunk hozzá. Mint ahogy szeretném bátorítani a kedves Testvéreket, a Főegyházmegyénk mottójával is, ami az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus idején került megfogalmazásra, s a Boldog Gizella Kápolnában elhelyezett oltáron olvasható; „Őseink hite, a jövő reménye”. Így tekintünk őseink hitére, példájukra, hogy legyen jövőnk, és reménnyel töltsön el bennünket. Bátor magatartásra van szükség. Bátor magatartásra. Azért, hogy legyen erőnk, bizodalmunk, bátorságunk küzdeni a jóért. Akkor az Úrral való találkozás örömmel tölt el bennünket. Ámen.

A szentmisében közreműködött Pitti Katalin – Liszt Ferenc díjas – operaénekes, és Tóka Szabolcs orgonaművész.

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »