Veszprémben az Árpád-házi Szent Margit templomban a nagycsütörtökön délelőtt tartott krizmaszentelő szentmisével kezdte meg Dr. Udvardy György érsek a nagyböjti időszak végét jelentő szent három nap szertartásait.

Érsek atya szentbeszédét teljes terjedelmében itt olvashatják:

Ma beteljesedett az írás, amit az imént hallottatok. Mi magunk is most, a Főegyházmegye papsága, szerzetesei, diakónusok, hívek itt vagyunk, és halljuk Jézus szavait: az Úr lelke rajtam, Ő kent fel engem. Ő küldött, hogy hirdessem a szabadulást. Hirdessem a gyógyulást, hirdessem az egységet, hirdessem az Úr kegyelmének az esztendejét.

Amikor a –  Főegyházmegye papsága – együtt vagyunk jelen és éppen küldetésünknek a misztériumát, a lényegét szeretnénk átélni és ebben megerősíteni önmagunkat valamint egymást is, akkor ezt úgy tesszük, hogy Jézus Krisztusnak a keresztáldozatára és annak üdvösséges ajándékára irányítjuk tekintetünket. Ebből a biztos tudatból, biztos reménységünkből szemléljük önmagunkat. Szemléljük mind azt, ami most itt történik. Így engedjük, hogy hasson ránk Jézusnak a szava. Így engedjük, hogy mi magunk teljesen személyessé tudjuk tenni a kiválasztottságunkat, a fölkentségünket, a szolgálatunknak gyümölcseit. Mert Jézus amikor fölolvassa az írást, egyértelművé teszi; Ő az Atya küldötte. Egyértelművé teszi; Ő a kiválasztott, és nincs más. Egyértelművé teszi; Ő a tevékenységét, küldetését az Atyától kapta és a lélek erejében végzi. Jézus egyértelművé teszi, amikor magára alkalmazza a prófétai szót; igen, az Isten a maga irgalmával ismeri az embert. Ismeri az ember szenvedését, nyomorúságát. Ismeri a bűnt és annak minden hatását. Ismeri a betegséget, a magányt, a szomorúságot, a reményvesztettséget és a szétszakítottságot. Ismeri az ellenségeskedést és az embernek a végső kétségbeesését. Ezért hirdet közelséget, ezért hirdet gyógyulást, szabadulást és szabadságot. Ezért hirdet irgalmas cselekedetet; mert az Isten, az Atya ismer bennünket. Küldi az Ő fiát a lélek erejében, hogy gyógyítson, hogy szabadítson, hogy éltessen, hogy reménnyel töltsön el bennünket.

Jézus ezt a küldetést a kiválasztottakra bízza; ránk bízza, akik mi magunk vagyunk. Nem abból valamit, nem egy részt, nem azt kéri, úgy csináljuk: mintha. Hanem azt tegyük, amit Ő. Legyünk egyek vele. Váljunk egyé vele. Mint az Atya kiválasztottjai, gyermekei, küldöttjei a lélek erejében, hogy a létünk, szolgálatunk, cselekedettünk, az irgalmas Atyának a jóságát, gyógyítását, szabadítását, erejét, újjáteremtését vigye közel embertársainkhoz. Erre kaptunk kiválasztást. Erre kaptunk megerősítést a szentelés kegyelmében. Erre kaptunk sajátos erőt ahhoz, hogy szolgálni tudjuk Isten szent népét, bárhol is vagyunk. Innen kapjuk az erőt ahhoz is, hogy bármit, amit teszünk, az ne pusztán cselekedet, emberi tevékenység legyen. Innen kapjuk az erőt ahhoz, hogy mind az, amit teszünk, azt a lélek erejében tudjuk tenni. Ezért átalakul minden, ami a hétköznapi tevékenység. Mert amikor beszélek, akkor Isten igéjét hirdetem. Mert amikor tanítok, akkor a kinyilatkoztató Istennek a tanítását adom. Mert amikor beteget látogatok, akkor az irgalmas Isten akar elmenni ahhoz a beteghez, amikor kórházba megyek. Amikor családokkal foglalkozom. Amikor csendben imádkozom. Amikor a kereszt terhét hordozom…Akkor nem pusztán emberi erőfeszítés, emberi magányosság, hanem Istennek az ereje, Istennek a csendje, Istennek újjáteremtő szabadító valósága. Amikor napról-napra való tevékenységemet végzem – ahogyan szoktuk mondani – a rutinfeladatokat, akkor sem csak arról van szó, hogy felkelek s végzem azt, amit a nap elém feladatként ad. Amikor egyik településről a másikra megyek, akkor nyugodtan hihetem, hogy Isten irgalma jut el egyik helyről a másikra ahhoz, hogy élet fakadjon. Hihetem, hogy az érintésben Isten gyógyító érintése valósul meg. Hihetem, a vigasztalásban Jézusnak a csodája valósul meg. Hihetem, a feloldozás szavainak a kimondásában a Szentlélek újjáteremtő ereje teremti meg az ember szabadságát és ad jövőt neki.

Milyen óriási dolog az, hogy ebben az isteni küldetésben mi kiválasztottként, fölszenteltként, fölkentként tudunk részt venni. Odaadva saját létünket, saját akaratunkat, érzelmeinket, küzdelmeinket az Istennek, hogy Ő legyen benne. Mind az, ami az ember javát, s az ember üdvösségét szolgálja. Szolgálatunk megerősítésére az Isten az Ő erejének bizonyosságát, szentségi erejét adja. Ezt ünnepeljük most, amikor majd megáldjuk a szent olajokat. Mert általuk hisszük, hogy a hozzájuk kapcsolódó szavak, gesztusok, Isten visszavonhatatlan bizonyosságát teszik jelenvalóvá az ember számára a gyógyulásban, a megerősítésben és a fölkentségben is.

Amikor szolgálatunk forrását szemléljük; Jézus Krisztust, az engedelmes fiút. Amikor hisszük, hogy tevékenységünket a lélek erejében végezzük, akkor szükség van újból és újból arra, hogy megerősítsük azt, amit az Istennek ígértként tettünk. Szükség van arra, hogy elhangozzék a szó – mert már a kérdés is teremtő szó, de a mi szavunk, a válaszunk bár emberi, bár talán töredékes, mégis teremtő szóként jelenik meg. Vagyis eredményezi, műveli bennünk a hűséget, az örömet, a boldogságot, az állhatatosságot, a remény megvalósulását. Ezért nagyon-nagy jelentősége van. Mielőtt a szent cselkeményekhez közelítünk, erősítsük meg azt az ígéretet, amit papszentelésünkkor tettünk. Ez a legszemélyesebb ígéret. Mégis, nem magánügy. Mert ezzel erősítjük egymást, bátorítjuk a helytállásban az erőfeszítésben. Nem magánügy abból a szempontból sem, hogy nem csak a papságra vonatkozik, hanem az Egyház egészére, egyházmegyénk híveire.

Így joggal és kíváncsisággal és talán szent félelemmel is várják tőlünk, hogy mondjuk ki újból az „akarom” szavakat. Akarom az Egyházat, akarom a szentségeket, akarom az üdvösséget, akarom a kereszt által Isten üdvösséges életét. Imádkozzunk ezért. E szent cselekmény, amiben most részt veszünk, megerősít bennünket szentelt mivoltunkban, s megerősít bennünket küldetésünkben.

Krisztus az utolsó vacsorán alapította meg az Oltáriszentséget és az egyházi rendet, ezért az olajszentelési mise keretében, a szentbeszéd után a főpásztor kérdéseire válaszolva a jelenlevő papok közösen megújították a szentelésükkor tett ígéreteket.

Ezután a diakónusok bemutatták a szent olajokat a főpásztornak. Először a keresztelendők olaját, majd a betegek olaját és végül a krizmához használt olajat vitték.

A betegek olajának megáldására az szentáldozás szertartása előtt, a szentáldozás után pedig a keresztelendők olajának megáldása és a krizma megszentelése következett.

 

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »