Húsvétvasárnap délelőtt Dr. Udvardy György érsek celebrálta az ünnepi szentmisét a veszprémi Árpád-házi Szent Margit templomban. A főpásztorral együtt koncelebrált Tornavölgyi Krisztián érseki irodaigazgató, plébános és Tamás Zoltán káplán atya.
Az ünnepélyes szentmise legelején elhangzott: ünnepeljük Jézus Krisztus halálát és feltámadását, ünnepeljük, hogy az Isten kiengesztelődött az emberiséggel, megbocsátotta bűneinket, új élettel ajándékozott meg bennünket. Ez az öröm gyűjtött egybe bennünket, mert szeretnénk ennek a valóságnak megfelelően élni örömben, békében és reménységben.
Udvardy György érsek atya prédikációját teljes terjedelemben olvashatják:
Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Krisztussal, ti is feltámadtatok. Látta mindezt, és hitt… Az imént hallott szentírási szakaszoknak néhány mondata ez. Ami meghatározza ünneplésünket, meghatározza azt, akik mi magunk vagyunk, és erőt ad ahhoz, ami és akivé szeretnénk válni. Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Hitünk, húsvéti hit. Csak Jézus Krisztus feltámadásában értelmezhető, csak abban érthető, hogy valaki értünk – akiről valljuk, hogy Isten fia – meghalt és föltámadott. Él…Ebben a hitben értelmezhető az Ő személye. Ebben a hitben tudjuk megérteni az Ő tanítását. Ebben a hitben fogadjuk el, hogy mindaz, amit mondott az életről, a törvényről, a szabadságról, az örök életről az igaz, mert Ő él. Jézus Krisztusnak fel kellett támadnia a halálból. Jézus Krisztus feltámadása a mi hitünk alapja. Ebből forrásozik minden; érzelmeink, gondolataink, jövőnk, elgondolásunk, küzdelmünk, motivációnk. Abból a tényből, hogy Jézus Krisztus él, föltámadott. Abból a bizonyosságból, hogy feltámadása Isten hűségét bizonyítja számunkra. Isten akarja az emberiséget, az embert, az életemet, akarja a jövőmet.
Ez a bizonyosság, Jézus Krisztusnak a feltámadása egy olyan értelmezési pont, amiben minden-minden értelmet nyer, vagy éppen elveszíti az értelmét és akkor nem méltó hozzám. Nem méltó a gondolataimhoz, cselekedeteimhez, mert én Krisztushoz köteleztem el saját magamat.
Új értelmet nyerünk Jézus Krisztus feltámadásában. Nem olyat, amit korábbi tudásunk, tapasztalatunk indokolni tudna. Nem olyan értelmet, amit korábbi erőfeszítéseink eléggé igazolhatóvá tenne, hanem tökéletesen újat. Ez az, ami számunkra erőt jelent, az abszolút jövőt jelenti. Ez az, ami számunkra cselekvésnek az erejét jelenti, mert nem emberi módon akarunk gondolkodni. Nem pusztán valami jót, valami jobbat szeretnénk tenni. Nem pusztán szeretnénk elhagyni mind azt, ami számunkra nehéz volt, terhes volt, vagy éppen bűn volt, hanem valami isteni, új életet szeretnénk élni. Hiszen az Isten amikor megajándékoz bennünket az élettel – egyáltalán, hogy ezt tapasztalhatjuk – ráismerhetünk. Fölfedezzük saját korlátainkat, bűneinket. Nem egyszerűen helyreállítja-reparálja ezt az életet, hanem valami gyökeresen új élettel, az örök élettel ajándékoz meg bennünket. Ennek a gondolkodásával, ennek a cselekvésével- ti Krisztussal föltámadtatok, s ha föltámadtatok keressétek azt, ami odafönn van, ahol Krisztus ül, az Isten jobbján.
Új lehetőség ez mind az egyéni életünk számára, a közösségeink, társadalom számára is. Legfőképpen az által, hogy Jézus Krisztus halálában és feltámadásában számunkra valósággá válik; Isten kiengesztelődött az emberiséggel. Isten békét teremt. Éppen ezért amikor Jézus föltámadott, s megjelenik a tanítványai körében, így köszönti a tanítványokat: – békeség veletek. Ezért van az a liturgiában, hogy a püspök szinte mindig, szinte kizárólagosan ezzel köszönti a hívő közösséget: – békesség veletek. A föltámadott Krisztusnak a köszöntésével. Mert egyben jelenti azt is, miért vagyunk együtt; azért, mert hiszünk Jézus Krisztus feltámadásában. Jelzi azt is, hogyan szeretnénk cselekedni, fölülmúlva minden emberi megfontolást, túl haladva minden emberi erőfeszítést. Békesség veletek…Ez az Istennek a cselekvése. Békesség veletek, ez az Istennek az ajándéka az ember felé, hogy legyen bátorságunk isteni módon tekinteni önmagunkra, hiszen a keresztségben ezt kaptuk meg. Legyen bátorságunk ilyen isteni reménytelien tekinteni a jövőbe, és megfogalmazni a cselekvéseinket. Jézus békét hirdet az egész emberiségnek. Ezt a békét teremti meg. Ezért a Húsvétnak a nagy üzenete, a Húsvétnak a nagy bátorítása az, hogy mi keresztények a béke emberei, a béke követei, a békesség teremtői vagyunk. Miért? Mert nekünk az Isten már irgalmazott. Mert az Isten velünk már békességet kötött. Azért, mert velünk az Isten gyógyítóan lépett fel, gyógyította sebeinket. Megoldotta mindazokat a görcsöket, feszültségeket, amelyek ott vannak az életünkben. Ott vannak egyéni életemben a múltammal, abban a feszültségben, ami a vágyaimat és a realitást esetlegesen összekapcsolja. Megoldja és gyógyítja azt a feszültséget, amit elkövettem, bűnként társaimmal, közösségeimmel, azokkal szemben, akiket leginkább szeretek. Ezt én nem tudom helyrehozni. Nem tudom gyógyítani, de az Isten igen. Békességet teremt bennem, békességet teremt családjainkban, békességet teremt közösségeinkben.
Éppen Jézus Krisztus halála és feltámadása mutat rá arra, hogy ez a békességteremtés azzal együtt, hogy nekünk keresztény embereknek létünkből fakadó kötelességünk, feladatunk, küldetésünk, ezzel együtt is csak az igazságban, Isten igazságában, a fölfedezett igazságban tudjuk jól tenni. Csak akkor tudjuk jól tenni, ha az irgalmasság szent cselekedeteit gyakoroljuk. Hiszen hányszor és hányszor feszül egymásnak ember és ember, közösség és közösség, és próbál valamiféle kompromisszumra, megoldásra, adott esetben békére jutni? De nem jutunk messzebb saját igazságunk, hangunk hangoztatásánál. Saját érdekeink valamiféle képviseleténél. Isten amikor a szeretet cselekedeteinek gyakorlására buzdít, az irgalmasság cselekedeteinek a gyakorlására, ez sosem megkérdőjelezhető.
A tudatlant tanítani, aki bűnben van megfedni, aki rossz úton jár gyámolítani, tanítani, oktatni, hogy aki éppen szenved – mert nincs ennivalója, ruhája, háza, otthona – befogadni, támogatni, segíteni. A szeretet cselekedeteivel szemben nincs vádló, mert nem tud. Lehet félreérteni, lehet félremagyarázni, de valójában azt a realitást érinti, ami az Isten és az ember realitása. Isten irgalmazott az embernek. Isten jövőt teremt az embernek. Nem szűnik meg így cselekedni az Ő teremtményei felé. Természetesen mi, akik ragaszkodunk Krisztushoz, akik hiszünk az Ő halálában és feltámadásában, pontosan tudjuk, hogy sem az igazságot, sem az irgalmasság cselekedeteit nem tudjuk úgy gyakorolni, hogy nem a kereszt logikájával tennénk ezt. Nem tudjuk másként, nem tudjuk ezt kikerülni. Vagyis nem tudjuk áldozat nélkül szeretni sem Istent, sem embert. Jézus Krisztusnak a keresztje a szeretet útját jelölte ki. Az egyetlent. Nem megkerülhető senki számára sem, de nem is akarjuk. Miért is tennénk? Hiszen Jézus Krisztus meghalt és föltámadott. Mind az, aki benne hisz, vele együtt meghal és életre támad. Ezért akarjuk járni ezt az utat. Ezért akarjuk a szolidaritás útját járni Isten és az ember között közösségeinkben. Hiszen hány és hány olyan terület van, ahol rászorulunk a békesség teremtésnek a lehetőségére? Családjainkban, közösségeinkben, az egymásnak feszülésben, az igazság hangoztatásában, a kapcsolatok megújításában. Hányszor és hányszor szorulunk rá aktuálisan is arra, hogy békét teremtsünk közvetlen környezetünkben, társadalmunkban, vagy éppen a mindannyiunkat komolyan érintő háborúval kapcsolatban. Hogyan lehet békére jutni? Nincs más esélye az embernek, mint Jézus Krisztus, az igazsághoz, a kimondott-valósított igazsághoz való ragaszkodás. A szeretet cselekedeteinek a gyakorlása, és az, hogy vállaljuk a keresztnek a logikáját. Hisszük, hogy ez képes megújítani életemet, életünket, közösségünket, Egyházunkat, egyházmegyénket. Valami egészen új gondolatot ültet el belénk, amit nem reméltünk, amit nem vártunk, nem kérhettünk, de olyan újdonság ez – Istennek az újdonsága – ami átrendezi mindennapjainkat. Teljesen értelmetlenné válnak vitatkozásaink, teljesen értelmetlenné válnak azok az érvek, amelyek eddig sem vezettek sehová. Teljesen értelmetlenné válnak azok a küzdelmek, amelyek nem a jóra irányultak. Teljesen értelmetlenné válik mindaz, ami nem Krisztus. Krisztus új értelemmel ajándékoz meg bennünket az Ő feltámadásában.
Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek azt, ami odafönn van, ahol Krisztus ül, az Isten jobbján. Teremtsük a békét, teremtsük ezt az új jövőt, bátran vállalva az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek a gyakorlását. Bátran vállalva – hiszen ki vállalja az emberiségben, ha nem mi – a megbocsájtásnak, a szolidaritásnak és a kiengesztelődésnek a szolgálatát, Jézus Krisztus keresztjének az erejében. Lehetne azt mondani, feltámadásnak ez az üzenete szigorú, szikár, pedig nem. Örömteli, mindannyiunkat érint, mindennapi döntésünket. Éppen azért örömteli, mert a legkisebb cselekedetünknek is isteni távlata van. A legkisebb vágyunknak, ami az Istenre irányul, isteni távlata van. A legkisebb cselekedetnek, ami az Isten irgalmából fakad, annak isteni jelentősége van.
Öröm tölt el bennünket. Örömmel lehet jövőt építeni. Örömből lehet jövőre vonatkozóan terveket szőni. Az öröm, erőt ad. Az öröm bátorít. Az öröm erősíti közösségeinket, családjainkat, erősíti tenni akarásunkat. Legyen bátorságunk, ragaszkodunk ahhoz a Krisztushoz, aki élettel ajándékozott meg bennünket.
