Megkezdődött a Fejedelemasszonyok és a vallásszabadság Erdélybencímű előadássorozat Veszprémben, melynek első állomásán, március 5-én Őze Sándor történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a XVI. századi Erdély történelmébe és vallási, társadalmi szerkezetébe nyújtott betekintést a Szaléziánumban megjelent hallgatóságnak.
A programsorozat az érseki és főkáptalani levéltár és a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény szervezésében valójában történeti-művészeti-vallástörténeti előkészítése a gyűjtemény májusban nyíló, azonos című idei vezető kiállításának – jelezte bevezetőjében Udvarhelyi Erzsébet, a kiállítóhely igazgatója.
A szervezők szándéka szerint e programmal tisztelegni szeretne az érsekség a hit évében vallási toleranciát meghirdető tordai országgyűlés 445., Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. és a II. Vatikáni Zsinat 50. évfordulója előtt, az ökumené jegyében.
Márfi Gyula érsek kiemelte: napjainkban, amikor hazánkat folyamatosan negatív kritikák érik igaztalanul itthon és az Unió részéről a vallásszabadság tekintetében, nem árt, ha felmutatjuk, hogy az egykori Magyarország területén és magyarok kezdeményezésére valósult meg Európában elsőként a vallási tolerancia meghirdetése és első törvénybe foglalása.
Őze Sándor előadásában színes korképet festett fel a XVI. században rendkívül változékony, sok nemzetiségű, vallási értelemben is tarka Erdély hatalmi viszonyairól a török és Habsburg érdekek szorításában. Kiemelte: Erdély maga egy eszmét is jelent, nem csupán földrajzi fogalom. Földrajzilag a Királyhágótól a Keleti-Kárpátokig terjedő területet tekinthetjük a történeti Erdélynek. A Teremtő is egyetlen földrajzi területnek alkotta e hegyek által körülhatárolt, medencékkel szabdalt tájegységet, amely védettséget adott az itt élő népeknek. Ugyanakkor szimbolikus jelentése is volt mindig e területnek a történelemben – mutatott rá az előadó. Benedek Elek regéjét idézte Marosról és Oltról, a tündérkirály lányairól, akik folyóvá változva különböző útvonalakon haladnak, majd a Dunába ömölve érkeznek meg a Fekete-tenger partjára, ahol megtalálják keresett édesapjukat.
Erdélyt Tündérkertként emlegetik már a XVI. században. Ez nem csupán csodás, mesebeli tájaira való utalás, amelyről Verancsics Antal esztergomi érsek erdélyi természetföldrajzi leírásában elragadtatással szólt, hanem változékonyságára is. Az ország nyugati vidékeiről érkezett magyar nagyurak, nemesek gyakran kiismerhetetlennek érezték e vidéket, amely ugyan várakkal keményen megerősített, de népei időről időre változnak, s gyakoriak a határ menti betelepedések – hangzott el a veszprémi előadáson.
A rege szimbolikus utalás arra is, hogy Erdély több nyelvcsaládnak, kultúrának – az iszlám és a kereszténység; a szláv, görög, török, a neolatin, valamint a finnugor nyelvcsalád; a görög és a latin kereszténység – határpontján fekszik. A sok-sok különböző népcsoport között gyakoriak az ellenségeskedések. Az összetartozás-tudat kialakulása azonban létfeltétele lett a török-tatár (iszlám) támadások veszélyzónájában élő embereknek, mivel e terület utolsó védgátjává, erődjévé vált Magyarországnak, és a nyugati kereszténységnek is. Ez indította el a megbékélést a különböző jogi helyzetben lévő, különböző nyelvű, különböző időpontokban betelepített, sokszor különböző felekezetű népesség közösségei között – fogalmazott Őze Sándor.
Végigkövette az erdélyi védelmi vonal (Várad, Temesvár, Csanád, Szeben, Brassó, Beszterce) kialakulásának folyamatát, a katonáskodó székelyek védelmi-biztonsági szolgálatának szerepét az évszázadokon át, miközben Erdély Magyarország legkeletibb katonai igazgatási tartományává vált. Erdély kulturális elithatalommá nőtt a XVI. századra – mutatott rá a történész. Kiemelte: a magyarok számára azt a kultúrát biztosította, amely a magyar nyelvű protestáns és katolikus Biblia nyelvét adta, s a középkortól kezdve magyarokat és németeket tudott nagy számban nyugati egyetemekre eljuttatni. Ugyanakkor a szászok számára magas szintű provinciális kultúrát tudott biztosítani, s a románság számára pedig azt a nyelvi-kulturális szintet biztosította, ahova föl tudott zárkózni később.
Toldi Éva/Magyar Kurír
[simpleviewer gallery_id=”207″]
