Kálinger Roland őrnagy, aki 2009 óta lát el tábori lelkészi feladatokat a Katonai Ordinariátus szolgálatában, s aki 2010‒2011-ben az EUFOR-misszióban Bosznia-Hercegovinában, majd a KFOR-misszióban Koszovóban, 2011‒2012-ben a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoportjában, Afganisztánban teljesített szolgálatot, a tábori lelkészet feladatairól, rendeltetéséről és gyakorlati tapasztalatairól tartott előadást a koszovói kontingensben végzett szolgálata alapján.
Az Érseki Palotában október 27-én megtartott beszámoló kapcsolódott a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Veszprémi Csoportja és a Keresztény Katonák Szövetsége október 16-án rendezett „Test és lélek a Nagy Háborúban – Tábori lelkészet, katonai kórházak és orvoslás az első világháborúban és napjainkban” című konferenciájához, illetve a Gyűjtemény idei vezető kiállításához.
Az őrnagy történelmi visszatekintésében elemezte az 1389. évi első rigómezei csata szerepét a szerb nemzeti öntudat kialakulása szempontjából. Rigómezőt (mai nevén Koszovót), ahol a törökök felett hadaik győzelmet arattak, a szerbek mai napig nemzeti bölcsőjüknek tekintik, mivel ezt a területet – mint nemzeti legendájuk őrzi – „maga az Isten adta a szerb népnek” örök időkre. 1941-ben, mikor Koszovó területe három állam (német, olasz, bolgár) fennhatósága alá került, egy része pedig Albániával egyesült, e tartomány körül állandósult a kisebbségek közötti megosztottság, a többfelé húzás, amely az 1989-es Milošević-rezsim, majd Koszovó függetlenségének kikiáltása után sem csendesedett le. 1999-től az ENSZ igazgatja és a NATO felügyeli e területet. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata alapján egy, a NATO parancsnoksága alatt működő nemzetközi haderő van jelen a térségben békefenntartóként, a KFOR – Kosovo Force – égisze alatt. A magyarok katonai kontingensei 12 féléve vesznek részt e békefenntartásban, 300–350 fővel.
„A békefenntartás nem a katonák feladata, azonban csak a katonák tudják azt elvégezni” – idézte Dag Hammarskjöd Nobel-békedíjas svéd diplomatát, egykori ENSZ-főtitkárt Kálinger Roland. Ha nem a katonák feladata a békefenntartás, akkor kié? – vetette fel, majd adta meg a választ: A polgároké, a miénk. Mi vagyunk felelősek azért, hogy az országunkban béke legyen. Ha minden polgár így gondolkodna, a világon mindenütt béke uralkodna.
Az egyháznak a katonai világban is sónak és világosságnak kell lennie! Kovász azért, hogy a különböző gondolkodásmódok és struktúrák minél teljesebben a béke felépítésére irányuljanak, emelte ki. Majd Bíró László tábori püspök iránymutatását említette: „Nem a lelkészeknek kell olyanná válniuk, amilyenek a katonák, hanem az a cél, hogy a katonák váljanak krisztusi emberekké”. Ez komoly kihívást jelentett kezdetektől, mondta.
Majd a koszovói magyar kontingens életében betöltött szerepéről, missziójáról, a lelki élet tábori körülményeiről szólott. Az egyházmegyés pap lelkipásztori, lelkivezetői munkájától alapvetően különbözik a tábori lelkészé, mutatott rá. Az egyházmegyés pap tudja, hogy akik bejönnek a templomba, azok azt hiszik, amit ő, abban a kulturális környezetben nőttek fel, amiben ő, hittanra jártak, Szentírást olvastak, ministráltak. A tábori lelkész azonban egy teljesen más, vegyes közösségbe érkezik, ahol azok, akik bejönnek a szentmisére, sem biztos, hogy ugyanúgy gondolkodnak, mint ő, s legtöbbször nem is ismerik azokat a fogalmakat, amelyeket a lelkész szentbeszédében használ. Ezért meg kell tanulnia úgy szólni a szertartásokon résztvevőkhöz, hogy szavaival meg is tudja szólítani őket. Említést tett arról, hogy akik egy félévre, évre békefenntartói táborba érkeznek szolgálatra (férfiak és nők vegyesen), alkalmanként és idővel krízisállapotba kerülhetnek lelkileg, a családjuktól, szeretteiktől távol. Az ő lelkigondozásuk is egyik kulcsfeladata a tábori papnak, mondta. Ugyanakkor az még nem megoldott, hogy a katona itthon maradt családjának hogyan lehetne szintén a kapcsolat szintjén lelki kapaszkodót nyújtania az egyháziaknak, a tábori püspökségnek. Emlékeztetett arra a fájdalmas adatra, hogy milyen magas a száma azon széthullott családoknak, amelyek éppen a missziós katonai szolgálat teljesítése miatt szakadtak szét.
Kiemelte e mellett, hogy a katonákban tudatosítaniuk kell magukban: szolgálatot látnak el, II. János Pál pápa szavaival: „biztonságnak és a népek szabadságának a szolgái”.
Programjaikról szólva említette a tábori miséket (amelyeken sajnos ott is csak a táborlakók tíz százaléka vesz részt általában, mint itthon – ez még a lengyeleknél is jellemző), a szentségek felvételéről (itt elsősorban a keresztségről szólott, amelyet a tábori viszonyokhoz/lehetőségekhez képest féléves felkészítéssel lehet felvenni, illetve a tábori esküvőről, s mint szentelményről, a temetésről is. Mesélt a zarándokalkalmakról, amikor általában a környező hegyekbe indultak el keresztutat járni, emlékhelyeket látogattak meg, több ízben vitt ő maga is csoportokat az ortodox Dečani-kolostorba, a stublai Szent József- és a lechnicai Fekete Madonna-templomba, ahol annak idején Teréz anya kapta meg hivatását. Egy szomszédos szerblakta területen az egyik hegy tetejére a nagyheti készülődés jegyében felvittek egy vaskeresztet, melyre ráírták: „Isten dicsőségére állíttatta a KFOR 12 kontingens”. A kereszt jól látható volt a táborból is, s mint ilyen jel, egyben emlékeztető is lett arra, hogy mindannyian Krisztus nyomában szolgálni érkeztek, mutatott rá. Kiemelte ünnepi alkalmaikat, a heti három alkalommal bemutatott szentmisét, a közös nagytábori szertartásokat, a körmeneteket Úr napján és a portugálok nagy fatimai körmenetén, valamint azokat a kötetlenebb beszélgetéseket is, amelyeket tarokkozás közben folytattak, nem direkt vallási miliőben.
Végül megemlékezett arról is, hogy milyen mély lelkiközösségben éltek a kontingens tábori lelkészei, amit a hazai egyházmegyei papság körében sosem sikerült olyan tökéletes együttlétekben megvalósítani.
Toldi Éva
