Folytatódott Dr. Udvardy György érsek atya hagyományos lelkigyakorlata, ahol ezúttal az egyházhoz való kapcsolatunkra, kötődésünkre, a helyes döntés meghozatalára hívta fel a figyelmet.
A katekézisen érsek atya a nagyböjtben az egyházhoz való döntés fontosságára és jelentőségére összpontosított. Hangsúlyozta, hogy az egyházhoz való tartozás nemcsak külső kapcsolatot jelent, hanem mély és tudatos döntést arról, hogy bízunk-e az egyházban és szeretjük-e azt, amelyben élünk. Az egyház melletti döntés nem csupán az intézményhez való kötődést, hanem az egymás iránti felelősséget és a közösségben való szolgálatot is magában foglalja. Emellett kiemelte az egyház szentségének, apostoliságának és reménykeltő szerepének fontosságát az emberi életben. A bizalom az egyházban és az Istenben gyökerezik, és a szeretet és a szolgálat gyakorlásával erősödik meg. A főpásztor arra buzdított, hogy éljünk az egyház szentségeivel, és tegyünk aktív döntést mellette az életünk minden területén.
Dr. Udvardy György lelkigyakorlatának teljes szövege itt olvasható:
Kedves Testvérek!
Folytatjuk közös nagyböjti készületünket. Ebben a nagyböjtben az életünk döntéseire irányítjuk a figyelmünket a nagyböjtnek a lelkületében, a húsvét fényében, amikor igenis bűnbánatot akarunk tartani, és meg akarjuk vizsgálni saját döntéseinket is, életünk döntéseit. Ebben a sorban már volt szó az élet melletti döntésről, saját életem melletti döntésről, Jézus Krisztusról, és volt szó arról a döntésről, amit meg kell hoznunk, ami amellett az élet mellett szól, ami a halálon át vezet az örök életre. Jézus tárta fel ezt nekünk. A mai alkalommal egy másik nagyon fontos döntésről szeretnék beszélni a megtérés és a húsvét fényében, ez pedig döntés az egyházam mellett.
A döntéseink a keresztségünkből fakadnak. A keresztség önmagában már döntés. Döntöttem Jézus Krisztus mellett és döntöttem mindazok mellett, akik ismerik Krisztust. Az egyház melletti döntés azonban tűnhet furcsának, különösen egy nagyböjti készület idején. Miért? Mert első hallásra nem biztos, hogy fontosnak tűnik. Miért kellene az egyház mellett döntenem, amikor az egyház tagja vagyok? Mi köze a lelki életemhez annak, hogy hogyan gondolkodom az egyházról? Miben áll dönteni az egyház mellett? Az egyház gyermeke vagyok, vasárnap részt veszek a szentmisén, imádkozom, akkor most döntöttem, vagy nem döntöttem. Mi mellett és miben kellene dönteni? Dönteni az egyház mellett, a múltja mellett, a kiterjedtsége mellett, intézményei mellett, vagy éppen egy-egy közösség mellett. Azt is látjuk, hogy az egyházban is, főleg az intézményi megjelenési formájában sok változás van. 200 évvel ezelőtti hívek is találkoztak az egyház egy formájával, mi egy másikkal, de lényegileg ugyanazzal az egyházzal. Akkor most a döntés mire irányuljon?
Valójában az egyház melletti döntést, ha össze akarnám foglalni, hogy miért fontos, akkor azt mondanám, dönteni kell azok mellett, akik Krisztus mellett döntöttek. Ez egy szentségi valóság, az egyház és egy konkrét valóság, mert mi, konkrét emberek alkotjuk. Az egyházról azt is állítjuk, hogy Isten országa, és azt meg is szeretnénk élni, hogy tényleg az az egyház, amit most megélünk, amelynek tagjai vagyunk, ez tényleg az Isten országát képviseli. Leegyszerűsítve úgy kellene feltennem ezt a kérdést nagyböjtben, húsvétra készülve, hogy bízom-e az egyházamban? Bízom-e feltétel nélkül? Szeretem-e az egyházat? Azt az egyházat, amelyben élek.
Természetes, hogy ebben a folyamatban, amikor az egyház melletti döntésünket vizsgáljuk, nagyon nagy jelentősége van mindannyiunknak. Annak a tapasztalatnak, amelyet megéltünk az egyházról. Ez a tapasztalat elvitathatatlan: hol nőttem fel, hol testesültem bele az egyházba, hol kereszteltek, hol neveltek, hol kaptam a keresztény nevelést, kik voltak a példaképeim, kik voltak a közösségi társaim, kik voltak a lelkipásztorok, milyen volt a szüleim vallásossága – rengeteg olyan elvitathatatlan tapasztalat van, amit értékelni kell kinek-kinek önmagában. Ez a tapasztalat nem megkérdőjelezhető, és nagyon nagy jelentősége van. Mégis azt kell mondani, hogy valójában az egyház lényege a keresztségben fogalmazható meg. Krisztus akarta, Krisztus hozta létre, és mi a keresztség által leszünk tagjai ennek. A keresztségben Krisztus testének, misztikus testének vagyunk a tagjai. Ezt ember nem akarhatja, ezt ember nem tudja megteremteni, de megkapjuk ajándékul Jézus Krisztustól. Mi ennek a közösségnek vagyunk a tagjai. Az egyház lényegét a keresztségben látjuk, és abban, hogy azok közössége, akik Krisztushoz tartoznak, akik Krisztust ismerik, Krisztust követik, közösségre lépnek Krisztussal, közösségre lépnek azokkal, akikkel Ő közösségben van. Ez rögtön – éppen a keresztséggel összefüggésben – fölvet egy másik nagyon fontos tapasztalatot. Hogy mi –az egyház tagjai – nagyon jó, ha ismerjük egymást. Nagyon jó, ha emberi kapcsolataink vannak (nyilván ez egy nagy közösségben kevésbé elvárható, kisebb közösségben azonban elvárható). De mégsem pusztán az emberi ismeretség vagy éppen szimpátia alapján alkotunk közösséget, hanem azáltal, hogy meg vagyunk keresztelve. Ez nem kevesebb, ez nem csökkent valamit, hanem éppen fölemeli az emberi kapcsolatainkat, fölemeli a viszonyainkat, fölemeli a tapasztalatainkat az Istennek a világába. Másként tudok tekinteni a testvéremre, mégpedig úgy, hogy testvérem a keresztségben, nem egy valaki, akit ismerek, nem egy valaki, akit már láttam, hanem testvérem a keresztségben. Krisztus misztikus testének a tagja. Ez óriási méltóság, óriási ajándék és ez a mi kapcsolatunknak az alapja: ismerjük Krisztust. Krisztushoz kapcsolódtunk és a testvérem valóban testvérem. Ezért azt is lehet mondani, hogy az egyház az kapcsolat, kapcsolat az Istennel, kapcsolat a testvéreimmel, a teremtett világgal, hiszen ezt a világot az Isten adta nekünk.
Azt is jelenti az egyház számunkra, hogy az egyházra úgy tekintek, mint megtért emberek közösségére. Nagyon fontos viszonyítási pont ez. A megtért ember azt jelenti, hogy olyan ember, aki esetleg korábban, máskor, vagy életének egy bizonyos szakaszában nem feltétlenül kötötte az életét Krisztushoz, vagy nem ismerte föl teljesen, de amikor felismerte, akkor döntött mellette. Ezért az egyház szentsége az mindig az Istentől van, még akkor is, hogyha mi magunk ennek az emberi arcát mutatjuk meg. S milyen jó, hogy úgy tudunk egymásra tekinteni – akár itt most nagyböjtben, vagy ahogy kezdtük hamvazószerdán –, hogy magunkra öltöttük a hamuval a kereszt jelét, vállalva azt, hogy a megtérés útján vagyok. Milyen jó, hogy a szentmise elején nem szégyelljük kimondani, megvallani, hogy rászorulunk az Isten irgalmára, és Ő megbocsát nekünk. Az egyház a megtérő emberek közössége. Akik Krisztusba kapaszkodunk, akik úgy tekintünk magunkra, mint akik döntöttünk Krisztus mellett, és napról napra dönteni akarunk az Ő tanítása mellett. Meg akarunk maradni az Ő tanításában is – ahogyan a mai evangéliumban hallottuk. De van egy másik üzenete is annak, hogy bízom a testvéremben: ő is úton van, ő is a megtérés útján van, sőt, nem egymás mellett elhaladva éljük ezt meg, hanem egymást segítve. Ez a nagyböjtnek a nagy üzenete mindannyiunk számára.
Amikor azt keressük, hogy mit jelent Krisztus módjára dönteni az egyház mellett, akkor tulajdonképpen azt keressük, hogy hogyan ismerem fel az egyházat. Mi számomra az egyház? Mert ami az egyház, az kell legyen az életemnek is a jellemzője, mint az egyház tagjának. Ebben mutatkozik meg reálisan az életemnek a döntése. Nagyon sokféle módon lehetne megközelíteni, hogy hogyan tekintünk az egyházra. Megközelíthetjük úgy, ahogyan a hitvallásban mondjuk. Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházat. Ezeket az imádságban elmondjuk. Óriási jelentősége van. Itt is már a döntés mutatkozik meg. Hiszem az egy-et. Tényleg az egységet szolgálom? Tényleg döntök az egyetlen mellett? Tényleg elhiszem, hogy Jézus Krisztus a világ egyetlen üdvözítője, az enyém is, és mindenki más Krisztus miatt tud üdvözülni? De megmutatkozhat esetleg félelem is, vagy olyan esetlegesen nem helyes gondolkodás is, ami az egységet sérti. Amikor nem az egységet szolgálom az egyházban, akkor az egyház egyetlensége mellett döntök? Nyilván nem. Miért fontos nekünk az igazságban és a szeretetben az egység mellett dönteni? Mert ez az egyháznak a lényege. Tehát minden békétlenség, minden széthúzás az nemcsak a személyek közötti viszonyt nehezíti meg, hanem az egyháznak a valóságát is. Ugyanígy, amikor a szentségről gondolkodunk: hiszem-e azt, hogy az egyház szent? Nem mindig könnyű elfogadni, mert nagyon sokszor az egyházból mit látunk? Intézményt látunk, embereket látunk, feladatot látunk, problémát látunk, vagy éppen olyan nehézséget, amiről úgy tűnik, hogy nem tudom megoldani. Sokszor még az is kérdés lehet, tényleg akarok én ide tartozni? Nem jobb nekem otthon maradni, imádkozni? Közvetlenül az Istennel kapcsolatba kerülni? Nagyon megkísértő gondolat ez. Nézzük magunkat a Covid-járvány után: Hány és hány esetben –nem ítélkezve, de talán mégis – a kényelem vagy a megszokottság alapján távol tartom magam az egyház közösségétől, konkrét emberektől. Ezzel mit is kérdőjelezek meg? Az egyház szent voltát. Nyilván nem a betegségről beszélek, és nem arról, amikor valaki képtelen a személyes jelenlétre, hanem amikor pusztán kényelmi szempontból hozom meg ezt a döntést. Ekkor az egyház szentségét kérdőjelezem meg.
Őszintén valljuk, hisszük a katolikus egyházat, az egyetemes egyházat. Az egyház, amely által az üdvösség szétárad a világban. De hiszem azt is, hogy az egyház egy olyan egyetemes kultúrát is teremt, ami az ember számára jó, az ember számára otthonos, az embert segíti embernek lenni, az embert segíti a méltóságában. Az egyház történelmét ha nézzük, ezt látjuk – ezt szolgálja az egyház. A katolikusságot, az egyetemességet szolgálja az egyház, ahol nincs oly módon való elkülönülés, ami Istenben való elkülönülést jelentene. Azt is hisszük, hogy olyan kultúrát teremt, ami segít a hitre jutni. Amikor döntök például a katolikus kultúra mellett (csak egyet emelek ki), akkor az egyház katolikussága mellett is döntök. Amikor értékelem a másik embernek az értékeit, az ajándékait, és fölfedezem, hogy milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák mindenben az egyházban – és nem is kell –, akkor valójában annak örülök, hogy jó, hogy a másik ember más értéket tud megmutatni. Más kultúrában felnövekvő keresztény közösség ugyanazt a keresztény kultúrát más megjelenési formával mutatja meg. Milyen sokszínű, milyen gazdag és mindegyik az Istenhez emeli a lelket. Amikor kizárólagosan beszélek, gondolkodom egy-egy kulturális megjelenésről, akkor éppen az egyház ellen döntök.
Ugyanígy gondolok az apostoliságra is. Az egyház lényegéből fakadóan apostoli. Küldött. Az apostolokra épül, visszavezethető Jézus Krisztusra, de küldetése van az adott kor emberei számára – mire? Az irgalom hirdetésére, az evangélium hirdetésére és Jézus Krisztus megváltói személyének a hirdetésére. Ennek mi részesei vagyunk. Amikor ezt örömmel teszem, a beszélgetéseimmel a családtagok között, vagy az ismerősök között, akkor igenis apostoli vagyok. Amikor a félelem vagy bátortalanság miatt nem látszik ez az öröm rajtam, vagy nem tudok kezdeményező lenni, akkor bizony nem az apostoliság mellett döntöttem. Ez nem valami szűkös gondolkodás, vagy ezekhez a karakterekhez való ragaszkodás, hanem éppen egy gazdagság. Arra is gondoljunk testvérek, hogy az egyháznak ez a szentsége, ez rajtunk keresztül mutatkozik meg. Amikor én törekszem az életszentségre, akkor az egyháznak egy piciny darabja törekszik az életszentségre. Amikor nem az vagyok, aki az életszentségre törekszem – a bűneim a félelmeim miatt, vagy mert nem merek elmenni a gyóntatószékbe és letenni a bűneimet, bármi oknál fogva –, akkor nem az vagyok, aki lehetnék. Ez igenis érinti az egyháznak a szentségét. Lehetne azt is mondani, hogy meglopom az egyházat, mert én a szentségre kaptam meghívást. Gondolhatunk arra is, amikor a hírnök mivoltomban gyengülök meg: talán fájdalomból, vagy rossz szokásból negatív módon közelítem meg az életet, a kapcsolatot, a világot.
Jézus Krisztus föltámadása egy gyökeres változást hozott, mégpedig azt, hogy pozitívan nézzem a világot, nem emberi szempontból csupán, hanem a feltámadásnak az erejéből. Amikor kritikával, pesszimista gondolkodással kezdek hozzá egy ügyhöz, akkor nem az egyház mellett döntök.
Amikor az egyháznak kiemelkedik a zarándok mivolta, hogy az egyház úton van a történelemben is, az üdvösség útján is – mi bizony zarándokok vagyunk. Figyelünk egymásra, testvérei vagyunk egymásnak, társai vagyunk egymásnak. Nem engedjük el egymás kezét ezen a zarándokúton, mert van, amikor valaki gyorsabb, vagy éppen lemarad. Felelősek vagyunk egymásért. Amikor a testvérem mellett döntök, együtt haladunk a zarándokúton, akkor igenis az egyház mellett döntök. Éppen ezért úgy tekintek az egyházamra, és úgy akarok dönteni az egyházam mellett, mint akitől az életemet kaptam, mint aki az életre szült, aki igéjével tanít, táplál – a keresztségben ezt éljük meg. Honnan akarjunk venni erőt, honnan akarjunk venni eligazodást, ha nem az egyháztól és az ő tanításától?
Az egyház közösségre teremt és közösséget teremt bennünk és közöttünk. Ez messze meghaladja az emberi közösséget, hogy mi emberi szempontból könnyen tudunk kapcsolatot teremteni egymással, vagy éppen nem. Ez a keresztségben, testvériségben való közösség. Amikor túllépek emberi korlátokon, akkor igenis az egyház mellett döntök.
Szentségeivel éltet és az örök életet táplálja bennem. Amikor élek az egyház szentségeivel, akkor igenis döntök mellette és döntök az élet mellett.
Egyházunk szolgálni is tanít bennünket. Jézusnak a szavai bennünket is érintenek. A példabeszéd, ami az utolsó ítéletről szól, nekem tettétek, vagy nekem nem tettétek. Szolgálni tanít. Amikor szolgálok rászoruló testvérem mellett, vagy testvéremért, akkor igenis az egyház mellett döntök.
Az egyház élteti bennünk a reményt és ébren tartja ezt. Azt a reményt, ami az üdvösségre szól. Nem reménykedünk, nem percnyi távlatokat akarunk tovább vinni, hanem az örök életben bízunk és reménykedünk.
Van még egy gondolat, amit szeretnék az egyház melletti döntés kapcsán lelki életünk számára is kiemelni, ez pedig talán napjainkban nagyon-nagyon szükséges és fontos: feltétel nélkül akarjak bízni az egyházamban. Bízni. A bizalom óriási ajándék. A bizalom az természetesen hordoz kockázatot. De a bizalom mindig egy személyre irányul. Bízom az Istenben, aki az egyházat alkotta, létrehozta, szentségben élteti, aki éltetni akar általa. Nagyon sok változás van – társadalmi, kulturális, akár ideológia is. Nagyon sok kérdés merül fel, akár csak egyházmegyénkben is a pasztorális ellátottságot illetően: sok hívő joggal szeretné, hogy legyen helyben élő lelkipásztora – de nincs. Ez is bizalmatlanságot eredményezhet. De mi mégis bízni akarunk az Istenben, hogy Ő így is tud tanításával, szentségeivel táplálni a közösség által. Mi bízunk az Istenben, miért? Mert ismerjük Őt, mert Jézus megismertette, mert Ő jó, mert szeret bennünket, mert megvált, mert eltörli bűneinket, mert éltet. Bízunk az Istenben az Ő ígérete miatt, ami az egyházban jelenik meg. A pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Nem kell félnünk, de küzdenünk igen.
Bízunk az egyházban, mert meg akarjuk tartani Jézus parancsait, és természetesen az egyház útmutatása szerint akarjuk a szeretet cselekedeteit gyakorolni. Ez is a bizalomnak a jele: mert Jézus mondja, mert Jézus kéri – megteszem. Lehet, hogy nincs benne gyakorlatom, lehet, hogy kudarcélményeim is vannak, lehet, hogy megbántottak általa, de mégis meg akarom tenni. Fontosnak gondolom – és ez is az egyház melletti döntést is jelenti –, amikor bízunk egymásban, amikor a jót feltételezzük egymásról. A püspök a papjai felé, a szerzetesek felé, a hívek felé, és fordítva, vagy a hívek egymás között, hívek és a világ kapcsolatában. Ez is döntés az egyház mellett.
Szükségesnek tartom a bizalomnak az erősítését, ez pedig csak úgy lehet, hogyha erőnek erejével bátran megteszem, amit az egyház kér tőlem.
Testvérek, életünk döntéseit vizsgáljuk a mai elmélkedésben is, az egyház melletti döntést. Igen, dönteni akarok az egyházam mellett, mert szeretem az egyházamat, mert az életemet jelenti, mert bízni akarok az egyházamban, mert hiszek benne és hiszek az egyházamnak. Küzdeni is akarok az egyházért, mert az egyház hordozza az életnek, az isteni életnek a kultúráját – számomra is.
Befejezésül hadd olvassam fel Szent Ágostonnak egy rövid gondolatát: Az isteni hatalom nem Krisztuson keresztül mutatja meg magát, akit nem látunk, hanem az élő egyházban, amely szemünk előtt van.
Ha tehát látjuk a testet, hiszünk a Főben is. Ez a mi bizalmunknak az alapja: Krisztus, aki értünk adta az életét, aki megajándékozott bennünket az egyházával és azzal, hogy mi ennek az egyháznak élő, eleven tagjai lehetünk, és dönthetünk mellette újból és újból.
Ámen.
