Az emberek napjainkban sokszor rettenetes hiányokkal küszködnek, az életüket belülről üresnek érzik, valamiféle „belső sivatagot” élnek át, mert úgy gondolják gőgösen, hogy ők maguk az egyedüli kovácsai életüknek, szerencséjüknek, sorsuknak. Ezzel ugyanis elvágják magukat az élet igazi forrásaitól, Isten szeretetének forrásaitól – mondta Székely János, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke április 3-án a veszprémi KÉSZ meghívására megtartott nagyböjti elmélkedésében.
A „Jászol és kereszt” címmel a Padányi Gimnázium fogadótermében megtartott előadásában a püspök a böjti időszak két legfontosabb jézusi erényéről, az alázat és az áldozat képességéről, cselekedeteiről szólott. Minden nagyböjti utunknak fő célja, hogy oda tudjunk lépni az Úristen forrásaihoz, jászolához és keresztjéhez – a jászol alázatához, a kereszt áldozatához. Hogy oda tudjunk lépni a kereszt tövéhez, Isten szeretetének kiáradó forrásához, s az üres sírhoz, ahol legyőzte a halált, ahol fölragyogott az Élet fényessége.
A Biblia arra tanít minket, hogy az ember Isten képmása. S ez nem csupán azt jelenti, hogy hasonlítunk Hozzá, hanem feladatot is ad elénk: meg kell próbálnunk minél tökéletesebben olyanná lenni, mint Ő. Egy életen át törekedve arra, hogy megértsük, kicsoda is Isten, kicsoda ennek a gyönyörű világmindenségnek a forrása, emelte ki a püspök!
Isten gyönge gyermekként született Betlehemben, olyan csöndben, alázatosan érkezett, hogy harminc éven át a világ észre sem vette, hogy már itt van közöttünk. Végtelen természetességgel, egyszerűséggel lett emberré, s mikor keresztje alatt botladozott, sem volt erős, hagyta magát megölni. Mi emberek azonban gyakran hideg filozofikus fogalmakat húzunk Istenre: azt mondjuk, hogy Ő mindenható, mindentudó, és csak mellékesen tesszük hozzá, hogy még emberré is lett, és meg is halt értünk. Igazából éppen fordítva kellene Róla beszélnünk. A történelemnek, a világmindenségnek a nagy fókuszpontjából, Jézus jászolából és keresztjéből kiindulnunk, ahol Isten hatalmas titka föltárult, végtelen szeretetét kinyilvánította. Mert Isten semmi mást nem akar, mint szeretni minket.
Előadásának súlyponti részében a püspök kiemelte Isten legfőbb életszimbólumainak, a jászolnak és a keresztnek egyik legfontosabb mondanivalóját: az erőszakmentességet. Összevetéseket tett az iszlám vallással, amely hirdeti, hogy mivel Isten végtelen hatalom, ezért akár erőszakkal is alá kell vetni a világot Istennek, meg kell az embereket hódoltatni Isten előtt – akár „szent háborúval” is. Az iszlám Jézusról ugyan nagy megbecsüléssel ír, de azt is tanítja, hogy Ő kisebb volt, mint Mohamed, mert gyönge volt, hagyta magát megölni. S hirdeti azt is, hogy Jézusban Isten ügye csúfosan elbukott. Valamint, hogy Allah az idők végén a keresztet majd összetöri, mert az Istenhez méltatlan, az gyalázat!
S mit mond erre Isten? – vetette fel az előadó. Isten inkább azt mondja: „..az ajtónál állok és kopogtatok…” (Jel. 3,20.) Bebocsátást kér, s nem töri ránk az ajtót. S azt is mondja: „Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik a jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is!” (Mt. 5, 39.). S Jézus egész életével, küldetése alázatos vállalásával erre példát is ad. Mert Isten az örök szeretet, és képtelen arra, hogy üssön. A világtörténelem folyamán Isten mást sem tesz, mint az arcát tartja elénk. Isten önállóságot, szabadságot adott az anyagvilágnak és az embernek. Azt akarta, hogy az ember önként, szabadon, szeretettel, örömmel tudjon adni, és viszont tudja szeretni Őt.
Összegezve nagyböjti elmélkedését lelkiismeretvizsgálatra hívott fel a püspök: Vajon mint Isten képmásai hasonlítunk-e az alázat, az áldozat, a szeretet Istenéhez? Tudunk-e teret adni a másik embernek? Vagy mindig önmagunkkal vagyunk tele, a magunk panaszaival, akaratával? Meglátjuk-e embertársainkban a jót? Hasonlítunk-e Istenhez, aki képtelen arra, hogy üssön? Minket is gyöngévé és gyöngéddé tesz-e a szeretet?
Az elmélkedést követően beszélgetésre került sor a püspök úrral, aki kérdésekre válaszolva többek között emlékezett szentföldi (betlehemi) tanulmányainak idejére, mesélt diakónussá szenteléséről, melyet a jeruzsálemi latin szertartású katolikusok első palesztin nemzetiségű pátriárkája, Michael
Sabbath vezetett, felidézte római tanulmányútját s szólt az Egyház új útjairól is, a szegények és a nem hívők, a perifériákon élők felé való nyitás fontosságáról.
Toldi Éva
