Interjú Solymos András újonnan szentelt diakónussal
Kedves András, először is szeretnék Neked szívből gratulálni, és imádságos lélekkel azt kívánom, hogy Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett Benned!
Arra kérnélek, hogy mutatkozz be nekünk, mesélj kicsit a családodról, a gyermekkorodról, a tanulmányaidról!
1986. január 23-án születtem Komáromban, itt kereszteltek meg, itt voltam elsőáldozó és bérmálkozó is. Egy fiatalabb testvérem van, Solymos Ervin, aki házas és hamarosan megszületik a második gyermekük. Van még két idősebb mostohatestvérem is, ők is mindketten már családosak. Szüleink vallásosan neveltek minket, rendszeresen jártunk templomba és a plébániai hittanórákra. Az általános iskola után tanulmányaimat Győrben folytattam, először a Hild József Építőipari Szakközépiskolában, majd ezután a Széchenyi István főiskolára felvettek építőmérnöki szakra. A főiskola ideje alatt a Szent László Katolikus Szakkollégiumban laktam. Úgy vélem, hogy az akkor még gyermeki hitem itt fejlődött ki egészen személyes Istenhitté. A kollégium kápolnájában minden nap szentmisén vehettem részt. 2008-ban a főiskola elvégzése után, az első és egyetlen munkahelyemet Budapesten találtam meg, ahol nyolc évig keményen dolgoztam építőmérnökként, olykor akár napi 13 órában is. 2011-ben szakmérnöki végzettséget szereztem (betontechnológus). Ez idő alatt folyamatosan jártam szentmisékre, az énekkar tagja lettem, sokat jártam lelki programokra, például fiatalok hittancsoportjába és szentségimádásokra. A nyári táborokban pedig gyakran segítőként vettem részt.
Mikor merült fel benned a papság gondolata?
Ahogy korábban is mondtam, sokat önkénteskedtem, igyekeztem minél többet segíteni az embereknek, például akár fát vágni, fát hordani, és mindig úgy éreztem, hogy még többet kell adnom! A papi hivatás már 18 éves koromban is érdekelt, de csak a későbbi években érlelődött meg bennem, hogy Isten engem is hív a papi szolgálatra. 2016-ban döntöttem el, hogy jelentkezek a veszprémi szemináriumba. Írtam egy levelet Dr. Márfi Gyula (nyugalmazott) érsek úrnak, hogy szeretnék jelentkezni a szemináriumba, a családom erről nem tudott. Emlékszem, hogy éppen dolgoztam, bent voltam az anyagvizsgáló laborban és egyszer csak csörgött a telefonom, egy ismeretlen szám hívott. Felvettem és beleszólt: „- Márfi Gyula vagyok.” Őszintén mondom, ekkor megfagyott bennem a vér.
A sikeres szemináriumi felvételi után felmondtam a munkahelyemen és a lakásomat áron alul gyorsan eladtam.
Nagyon elhatározottnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ilyen stabil, jó egzisztencia, komoly beosztás után feladjon egyszerre, hirtelen mindent. Te hogy élted meg mindezt akkor?
Maga a munka rengeteg stresszt jelentett akkoriban, sőt voltak zűrösebb, problémás ügyek is, sokat kellett küzdeni. Tudtam azt, hogy évek múlva még magasabb pozícióm lesz, még többet fogok keresni, de éreztem, hogy én nem erre vágyom hosszútávon, nem ez az életcélom! Belül éreztem és tudtam, hogy melyik utat kell választanom.
A családod, a környezeted, a munkatársaid hogyan fogadták ezt a komoly döntést? Tudták, hogy „motoszkál” benned a kérdés? Sejthető volt a szándékod?
Amikor hazamentem a szemináriumi felvételiről, elbeszélgetésről, akkor jelentettem csak be a családomnak a döntésemet. Emlékszem, hogy rettentően kétségbeestek. Édesapám mérnökember, így inkább a „megfogható” dolgoknak az embere, édesanyám ugyan gyerekkora óta hívő, sőt még imádkozott is sokat a papi hivatásokért, de hogy a saját fiát adja… Nagyon nehéz volt nekik az elején ezt elfogadni.
A munkahelyemen nagy meghökkenés volt, hogy miért akarok elmenni, próbálkoztak ott tartani.
A volt munkatársak közül többekkel a mai napig is barátok maradtunk és tartjuk a kapcsolatot.
A barátaid nem mondták utólag, hogy azért voltak már ennek a döntésnek „jelei”, vagy jól tudtad ezt titkolni?
De, mondták. Talán az lenne a legjobb kifejezés, hogy tudták, de nem sejtették.
Érdekes volt még, hogy akikről úgy gondoltam, hogy semmilyen vallásosság nincs bennünk, ők is aztán pozitívan reagáltak rá. Akkor döbbentem rá igazán, hogy az emberekben mennyivel több jóság van, mint gondolnánk!
Miért pont Veszprémbe jelentkeztél szemináriumba?
Azért Veszprémbe jelentkeztem, mert szerettem volna egy kicsit távolabb kerülni a megszokott környezetemtől, hiszen nemcsak, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, de szükségem is volt erre a kis fizikai távolságra, hogy ténylegesen új életet tudjak kezdeni.
Mesélj kérlek a szemináriumban eltöltött évekről, az ott megélt élményekről, találkozásokról, kialakult kapcsolataidról!
A szemináriumban rengeteg értékes emberrel találkoztam, és ez éppúgy igaz a Veszprémben, mint a Rómában eltöltött évekre is. Sokukkal tartom a kapcsolatot, és többen közülük nagyon jó barátaim lettek. Mindig lenyűgözőnek találtam, hogy ezek a tehetséges fiatalok a világban is megállnák a helyüket bármilyen civil állásban, és ők mégis a papi hivatást választották.
Két évet tanultam a Veszprémi Hittudományi Főiskolán, főként filozófiát, egyháztörténetet és biblikus tárgyakat. A második év elején tudtam meg, hogy lehetőségem van a tanulmányaimat Rómában folytatni.
Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy Rómában fogod folytatni a tanulmányaidat?
Rómában folytatni teológiai tanulmányaimat nagy megtiszteltetés és lehetőség, mindemellett komoly kihívást is jelent. Először is a két új idegen nyelv (német, olasz) elsajátításával kellett megbirkózni, ez különösképpen az első évben jelentett nehézséget. Kitartó munkával és a Jóisten segítségével a második év elejére már nem voltak jelentős nyelvi nehézségek, de a nyelvtudásomat szeretném továbbra is fejleszteni. A kollégium minden feltételt biztosít, ami a tanulmányok nyugodt végzéséhez szükséges. Itt külön szeretném kiemelni a könyvtárat, amely az egész épületünket behálózza, és rengeteg olyan könyv megtalálható benne, amely más kollégiumi könyvtárakban nem. Nem egyszer meglepődve tapasztaltam azt is, hogy nem a közvetlenül a kollégiumunkhoz tartozó személyek bizonyos könyveket csak nálunk tudnak megtalálni.
Mik a tapasztalataid, élményeid az „örök városban” töltött időszakról?
A számos lehetőség közül a legfontosabbnak tartom, hogy itt ténylegesen megismerkedhetünk a világegyházzal. Megismerünk más nemzetiségű papokat és papnövendékeket, akikkel együtt tanulunk az egyetemen, vagy együtt lakunk a kollégiumban. A kollégium egyik legfontosabb erőssége az a sokszínű közösség, amelytől minden nap tanulhatok valamit. Három év után elmondhatom, hogy a közösségünk minden tagjával volt már többször személyes beszélgetésem és jó barátságok is születtek.
Még a vírus kitörése előtt volt lehetőségem kétféle Praktikumon is részt venni. Az első félévben az öregek otthonában, a második félévben pedig a szegényeknek készítettünk étel csomagot és osztottuk ki nekik. Nyáron volt lehetőségem egyszer kórházi önkéntes munkát vállalni Milánó mellett egy kis településen és nyelvi tanfolyamot végezni Berlinben. A kollégium és a város is kulturális programok sokaságát biztosítja. Engem elsősorban a város történelmi épületei nyűgöznek le, a rengeteg templom, melyek közül kiemelkedik számomra a Pantheon épülete.
A szemináriumban, a tanulmányok során voltak nehézségeid? Esetleg felmerült a kérdés, hogy biztosan a papi hivatás a te utad?
A római tanulmányok elején, a nyelvi nehézségek miatt többször éreztem azt, hogy nem tudok megküzdeni vele és akkor hazamegyek, de akkor sem a szeminárium elhagyására gondoltam, hanem, hogy majd otthon magyar nyelven befejezem a tanulmányaimat. De őszintén mondhatom, hogy sosem volt bennem kételkedés
a hivatásom kapcsán. Az Istennek a képe, az Isten szeretete, a gondoskodása, amit érzek iránta és az egész világ iránt, ez abszolút nem változott! Sosem kételkedtem az út helyességében! Mindvégig biztos voltam és vagyok abban, hogy ez volt a helyes döntés! Ez az út, Jézus Krisztus útja, ami az örökéletre vezet minket, ebben egészen biztos vagyok!
Voltak/vannak előtted kiemelkedő papi példák, ezen az úton járó példaképek? A szent életű emberek közül meghatározó személyek?
A szemináriumban a spirituális atyák mindig jó példaként jártak előttem, Brenner József atya Veszprémben és Pater Heck Rómában. Mindketten lelkileg erős és energikus emberek, akiknek a példája sokat jelent számomra.
A szentek közül huszadik századi magyar boldogok példája mindig közel állt a szívemhez, hiszen az életük már nagyon hasonló világban zajlott, mint a miénk, csak ők sokkal nehezebb körülmények között tettek tanúságot a hitükről, az életük árán is.
Boldog Romzsa Tódor, szintén a Germanikum lakója volt, akit csak többszöri próbálkozásra tudtak kegyetlenül meggyilkolni.
Boldog Sándor István, aki ott lakott, ahol én is laktam pesti munkás éveim alatt.
Boldog Salkaházi Sára, aki megtehette volna, hogy a kritikus pillanatban hátat fordít és saját életét menti, de nem tette meg. Ide tartozik Boldog Brenner János, akiről spirituális atyától is nagyon sokat hallottunk.
Személyes példaképemnek tekintem továbbá Prohászka Ottokárt, akinek lelkesítő könyveit szívesen olvasom a mai napig, és Ő is ugyanott tanult Rómában, ahol én. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) zárómiséjéről hazafelé tartva megálltunk Székesfehérváron és meglátogattuk a sírhelyét. A szentelés előtt különösen jól esett ott imádkozni egyet.
A diakónusszentelés előtt 5 napos lelkigyakorlaton vettél részt. Milyennek élted meg?
Összességében sikeres volt a lelkigyakorlat. Nagy lelki örömöt és megerősítést találtam.
A vezető Böhler atya egy német jezsuita pap, szépen vezetett minket a hét során. Büszke vagyok rá, hogy ebben a csapatban vehettem részt a lelkigyakorlaton. Tóth László, Fülöp Tamás, Ivo MARKIĆ, Fabian BRUNS és Johannes FROST. Mind nagyszerű és tehetséges emberek, akiket rábízták magukat a Jóistenre és ezért még sok szép dolgot vihetnek végbe ezen a világon is.
Sokszor az ember valamilyen misztikus módon nagy dolgot vár. De hát mi lehetne nagyobb ebben az öt napban, mint az elmúlt öt évben?
Krisztussal mindketten igent mondtunk egymásra. Remélhetőleg végleg.
Idén október 1-jén, a Loyolai Szent Ignác-templomban 9 órakor kezdődött szentmisén Kurt Koch bíboros két áldozópapot és négy szerpapot szentelt, köztük Téged is.
Nagyon friss még az élmény, hiszen egy héttel ezelőtt szenteltek diakónussá Rómában. Mesélj nekünk erről a „nagy napról”!
Három magyar és egy horvát kispapot szenteltek diakónussá és kettő német diakónust pappá.
A liturgia, amelyet Kurt Koch bíboros atya vezetett, szép és felemelő volt.
Rengeteg ember eljött és nagyon sokan vannak, akik különböző szolgálatot teljesítenek. Észre sem vettem akkor amikor én is segítettem másoknak az évek során. Csak most tűnik fel, hogy az ember egyszerre visszakapja az egészet.
Sok régi ismerős és barátom is eljött, akik háromórás német nyelvű szertartás után azt mondták, hogy elérzékenyültek. Pedig voltak köztük, akik nem is vallásosak és még németül sem tudnak.
Rengeteg szeretetet kaptam ezekben a napokban és különösen erősen lehetett érezni a sok imádságot is, amit értem mondtak.
Milyen jelmondatot választottál magadnak?
„Ne félj, csak higgy!”
Egész életemben a biztonságra törekedtem és csak egyetlen egyszer kockáztattam, mégpedig amikor erre az útra jöttem. Ez volt az egyetlen meghatározó döntés, ami nem volt evilági módon gondolkodva logikus. A környezetemben ezt nagyon sokan nem is értették. Egyszerűen csak hittem és bíztam Istenben. Isten nem vezet minket zsákutcába. Bízom benne, hogy Isten segítségével a továbbiakban is megállom a helyem, és hogy a jövőben minden tudásommal, papként tudok majd Isten szolgálatába állni.
Mikor és hogyan választottad ezt a jelmondatot? Sokat gondolkodtál rajta?
Janka Ferenc görögkatolikus pap, akkori tanárunk, az első fundamentális teológia órán kérdezte meg tőlünk, hogy kinek mi lenne, mi lesz majd a jelmondata? Gondolkoztam akkor, hogy milyen bibliai idézetek vannak a fejemben, és ez jutott eszembe elsőként. Először kételkedtem, hogy biztosan jó lesz, jó lenne ez? Aztán akkor még nem gondoltam, hogy mind az öt év alatt ez végigkísér és nem találok „jobbat”. Úgy érzem, ez az a mondat, ami meghatározott és most is meghatároz számomra mindent!
Dr. Udvardy György veszprémi érsek-metropolita 2021. augusztus elsejei hatállyal pasztorális, illetve diakónusi gyakorlat végzésére küldött a hévízi plébániára. Pár hónapja már a plébánián szolgálsz, Hévízen töltöd a gyakorlati idődet, kérlek, mesélj nekünk a mindennapjaidról, feladataidról!
Augusztus 1-től tart a gyakorlati évem Hévízen, Kiss László esperes, plébános atyának és Tóth Tamás káplán atyának segítek, amiben csak tudok.
Hamar megismertek téged a hívek, könnyű volt a beilleszkedés?
Az első hónapban megismerkedtem az emberekkel és a környező településekkel. Mindenki befogadó és segítőkész volt, valamint az atyáktól is sok gondoskodás kaptam. Összesen nyolc település tartozik ehhez a plébániához, ahol rendszerint vannak misék. Rendszeresen segítek a liturgiákon, temetéseken, esküvőkön és keresztelőkön, ezen kívül tanítok még hittant két iskolában és egy óvodában. Hévízen van három idősek otthona is, ahol szintén vannak misék és járok az időseket látogatni. A hétvégi miséken szép számban vannak emberek. A tanítástól féltem, de az első két hét tapasztalatai pozitívak. Alsósokat tanítok és egyelőre jól kijövünk a gyerekekkel. A gyerekek elég aranyosak és vannak köztük nyitottak is, akik jókat kérdeznek. Az idősek otthonába is gyakran járok beszélni az ott lakókkal, itt mindig nagyon várnak.
A szabadidődet mivel szoktad tölteni általában?
Szabadidőben szeretek kerékpározni, amit a szemináriumban sajnos teljesen abba kellett hagynom, olvasni és sokat sétálni a természetben, ha tehetem, amire itt Hévízen hála Istennek van lehetőségem.
Hogyan tervezed a jövődet?
Kitartás az egy és igaz úton, Jézus Krisztust követve.
„A tanítványok az éjszaka nem fogtak semmit, de amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton.
Hosszú út után, Jézus engem is ott várt a parton.
Ne törődj másokkal, hogy mit mondanak, csak kövess engem!”
Most már nem kérdés, hogy megyek tovább ezen az úton, melynek egy állomása volt, a diakónus szentelés. Természetesen kimagasló pont, de csak egy nap a többi közül ezen az úton, az eddigi 35 év után, és amely ki tudja meddig tart még ezen a világon és remélhetőleg az örök életre vezet majd nem csupán engem, hanem másokat is.
Az alapképzés elvégzése után van egy pasztorális év, ezt követően következik majd remélem a papszentelés. Ezután lehet elvégezni a licencia képzést, amely újabb 2-3 év. Hozzám legközelebb a spirituális teológia áll, de természetesen teljes mértékig engedelmes vagyok Főpásztoromnak, tehát, ahogy érsek atya dönt, aszerint lesz ez is majd.
Végezetül, kedves András, mit üzennél mindazoknak, akikben ott „motoszkál” a papi hivatás iránti vágy, a belső kérdés, és még az út előtt állnak?
Jézus Krisztus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14.)
Ezt kell követni, ezt üzenem!
Hálásan köszönöm a beszélgetést András! Sok erőt, kitartást és minden jót kívánok Neked a további szolgálatodhoz!
Imádkozzunk papi, szerzetesi hivatásokért és papjainkért!
(Szerző/fotó: Halász Gábor)
