Tékozló fiú néven illetjük a mai evangéliumi szakaszban szereplő édesapa fiatalabb gyermekét. Az idősebb fiútestvér nem kapott ilyen külön jelzőt, bár ha az első benyomásainkra hallgatunk, akkor hívhatnánk őt jófiúnak, szorgalmas fiúnak vagy tökéletes fiúnak, hiszen látszólag a kettő közül ő viselkedik példamutatóan: mindig otthon van, keményen dolgozik a valószínűleg rengeteg állattal rendelkező gazdaságban, műveli a földeket, apjának igazi jobbkeze.
Nem így a kisebbik fiú, aki megunja a munkát, gyakorlatilag halottnak tekinti apját azáltal, hogy már az örökségét is zsebre teszi és mindenkit faképnél hagy. Bezzeg az idősebb! Mennyire várhatta az elismerést a családfőtől pláne azután, hogy öccse otthagyta őket ő pedig továbbra sem lanyhul. Apja azonban nem zeng dicshimnuszt, sőt mikor az örökségét elherdált másik gyermeke visszatér annak rendez mulatságot. Ebben a pillanatban azonban kibújik a szög a zsákból és rádöbbenünk, hogy az eddig igazán példamutatónak gondolt jófiúval mégis komoly problémák vannak. Fizikailag mindvégig apja közelében marad, ám ezen a ponton kiderül, hogy lelkében nemcsak lenézett testvérétől, de még apjától is eltávolodott.
A húsvétot megelőző bűnbánati időszak második felébe lépve érdemes elgondolkodnunk az idősebbik fiúban lejátszódhatott belső folyamatokon, melyek sokszor minket is érintenek. Én hogyan viselkedem, ha azt tapasztalom, hogy családomban, munkahelyemen vagy akár az egyházközségemben egy-egy nálam talán kevésbé buzgó, eltévelyedett vagy valamilyen bűn következtében megbotlott személy őszinte megbánás után esetleg nagyobb figyelmet és elismerést kap, mint én, aki végig kitartó voltam? Képes vagyok-e testvérként tekinteni rá a jövőben is és el tudom-e fogadni, ha egy számomra fontos személy (családfő, főnök, plébános, stb.) az Atya irgalmasságát utánozva hatalmas örömünnepet rendezve visszafogadta őt?
