A Pécsi Egyházmegyéhez fűződő emlékeiről, korunk társadalmának az Egyház felé támasztott kihívásairól és hitünk megőrzésének szerepéről is szólt dr. Udvardy György veszprémi érsek, az MKPK alelnöke abban az interjúban, melyet a Pécsi Egyházmegye kommunikációs vezetője készített az egyházmegye korábbi püspökével, aki a szabadegyetem meghívott előadójaként látogatott Pécsre április 10-én.
– Érsek atya személyes évfordulókat ünneplő évben érkezett Pécsre. Idén ünnepli püspökké szentelésének 20. jubileumát, 2021. január 6-ig kerek 10 éven át szolgált pécsi megyéspüspökként, majd pedig apostoli kormányzóként, és szintén ez évi jubileum, hogy 5 évvel ezelőtt kapott veszprémi érseki kinevezést. Milyen szívvel, milyen érzésekkel érkezett Pécsre? Hazajött, hazajön a Pécsi Egyházmegyébe?
– Nem, és ezt nem bántóan mondom. Nagyon szerettem itt élni és dolgozni, nagyon nagy hálával gondolok az itt átélt eseményekre, a találkozásokra, a közös hitélményekre, de a Szentatya döntése hirtelen egy másik ajándékot készített számomra. 2019-ben egy pár soros e-mail érkezett részemre, melyben behívtak a nunciatúrára, ahol közölték, hogy a Szentatya veszprémi érseknek nevezett ki. Nyilván az ember engedelmesen igent mond a döntésre, mely egyben adott egy nagy szabadságot is számomra. Az akkor még új szolgálati helyemről, a Veszprémi Egyházmegyéről csak kevés ismeretem volt, alig néhány embert ismertem ott. De az, hogy a Szentatya így döntött, egyértelművé tette, hogy ez így lesz jó akkor is, ha küzdelmes, akkor is, ha kevésbé küzdelmes lesz – így tekintek a kinevezésemre. Ahogy most ide utaztam, szános egyházmegyés alkalom és rendkívül sok szép emlék jött elő. Igen sok szép kép, találkozás, ünnep, feladat él bennem az itteni évekről, melyekért nagyon hálás vagyok.
– Tíz éven át szolgált a Pécsi Egyházmegye 82. püspökeként, számtalan emlékezetes pillanatból melyek a szívének legkedvesebbek? Milyen emlékeket őriz az itt töltött évekről?
– Nagyon hálás vagyok azért, hogy a pécsi egyházmegyés időszakra volt tehető, amikor az egyházi oktatási intézmények fejlesztését lehetett szorgalmazni, hiszen aki az oktatásba fektet, az egy abszolút emberi időszámításba, a jövőbe fektet, másrészt az oktatás a hit átadásának a területe is egyben – ezért is tartoznak a szülőkkel és a diákokkal való találkozások a szép emlékeim közé. Ugyancsak szívet melengető emlék, hogy minden oktatási intézményünk bejáratánál elhelyeztünk egy, a máriagyűdi kegyszobrot formáló bronz alkotást. Nagyon fontos momentuma volt ez az együvé tartozás megtapasztalásának, többek között az identitás formálása miatt, hiszen a gyermekek – még ha nem is tudnak Máriagyűdről –, de ha naponta láthatják, megérinthetik a szobrot, egészen biztos, hogy az életük részévé válik. Nyilván nem egy kegyhelyről van szó, nem is egy szoborról, hanem a hit kultúrájáról. Fontos, hogy része legyen az életüknek az, amit hisznek, és legyen – akár – egy fogható, tapintható része is. Nagyon szép emlékként él bennem még a székesegyház is, mely önmagában is egy gyönyörű alkotás. Kevés olyan pillanat van, mikor az ország legkiválóbb művészei, teológusai, építészei összefoghatnak az Egyházzal és valami szépet alkothatnak. Nemcsak egy ősi bazilikának a felépítéséről van szó, hanem a hit kultúrájának a megjelenési formájáról, ahova, ha az ember belép, valójában az Isten otthonába lép be. Megrendítő lépés ez. Azt gondolom, hogy az életünkben a kegyhelyekkel való találkozás is pontosan ilyen találkozás, mely az ember „ősi hitét” hozza elő. Olyan ez az útkeresésben, mint egy zarándoklaton való részvétel, mely segít a hitet felébreszteni, elmélyíteni, megőrizni. Hiszen tudjuk, hogy sokszor már az is nagy eredmény, ha meg tudjuk a hitet őrizni.
– Miért bír kiemelt jelentőséggel napjainkban a hit megtartása, hitünk megőrzése?
– Nem tudjuk, hogy milyen jövő áll előttünk, melyben lehet, hogy ezek a nem túl lényegesnek tűnő dolgok az életben maradást fogják majd jelenteni számunkra. Ezzel nemcsak a háborúkra gondolok, hanem a kulturális egymásnak feszülésre is, hiszen a kultúránk, akárcsak a kommunikációs kultúra, változik. Az – többek között -, hogy mi most beszélgetünk esetleg picit hosszabban, ez már a mai kultúrának legkevésbé a része. Az pedig, hogy egy írott szöveget, ráadásul egy régi szöveget, az evangéliumot felolvassuk és felállva hallgatjuk meg, mert fontos szöveg, az Isten Igéje, meggyőződésem szerint az ember megmentésének egyik lényeges eleme. A mai kultúra azonban nem ezt sugallja. Másodlagos kommunikációs nyelveket használunk. Ezért mondtam az előbb, hogy sokszor már a hit megőrzése is nagyon fontos, miközben a számok nem azt mutatják, hogy létszámban növekedne az Egyház.
– Napjaink uniformizáló, globalizációs törekvései, a nagy arányú elvallástalanodás milyen feladatokat, kihívásokat támaszt korunk Egyháza számára?
– Ezek a jelenségek, kérdések leginkább a fejlett gazdasági viszonyok kultúrköreinek a kérdései, mint amilyen a mienk is. Így tehát jogos a kérdés, hogy mit tehet az Egyház? Úgy gondolom, hogy az élet realitásának és normalitásának a megőrzése a feladat – ilyen a személyes kapcsolat, a születés, a család, ilyen, amikor betegséggel, szegénységgel találkozunk, vagy épp mi kerülünk ilyen helyzetbe. Tehát nekünk az élet konkrét, tudatos cselekedeteit kell végezzük. Megfogalmazhatjuk úgy is, hogy az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek a megvalósítása a feladatunk. Ugyanis nem tudunk másként kiszakadni napjaink virtuális világából, csak ha elhisszük, hogy szükségünk van a másikra, és a másiknak is szüksége van ránk. Ugyanakkor kérdés, hogy mi köze van ennek a hithez? Szerintem nagyon sok. Mert ez nem más, mint a megtestesülés gesztusa. Jézus megtestesült, vagyis magára öltötte a mi emberségünket. Krisztus, amikor a maga életére hív, akkor a teljes életre hív minket, és ebben benne van a szenvedés is. Ekkor a szenvedés nem kudarc, amit el kellene kerülni – ennek a felismerésnek óriási jelentősége van napjainkban. Gondolhatunk akár a genderideológiára, akár arra a kérdésre, hogy kicsoda az ember valójában? Ezekre a kérdésekre a választ a kereszténység tudja a legpontosabban és leghitelesebben megadni és képviselni még akkor is, ha sokszor kisebbségben és üldözöttségben is van.
– A Pécsi Egyházmegye szabadegyetemi előadás-sorozatának mai témája: Az Egyház, mint krisztusi közösség tökéletes egységben kapcsolódik az Ön püspöki jelmondatához, mely így hangzik: Jesus Christus est Dominus, magyarul Jézus Krisztus az Úr. Ha összeolvassuk a két gondolatot, arra jutunk, hogy az Egyház krisztusi közösség, ahol Jézus Krisztus az Úr.
– Abszolút, a mai előadás egyik pontja, amiről beszélni szeretnék, éppen ez. Több, mint húsz évvel ezelőtt, a püspöki jelmondatomat keresve, láttam a családok, a fiatalok helyzetét, a sok szenvedést, a gyötrelmet és a jót is, és azt is, hogy belefeszülhetek a munkába, amibe bele is kell, de nem én fogom tudni megoldani ezt a szorongatott helyzetet, mert nagyon sok esetben nincs emberi megoldás az ember szenvedésére, csak az, hogy vállalja és végig halad a szenvedés útján. Amikor esténként átgondolom, hogy aznap milyen helyzetekkel találkoztam, kinek mit mondtam, akkor egyértelművé vált, hogy nincs más út és nincs más Úr, csak Jézus Krisztus. Épp a megtestesülése miatt, épp amiatt, hogy közösségbe hív bennünket. Ha pedig nincs más megoldás, akkor ebből következik az a látásmód, hogy a Testvéreim nem egyszerűen az embertársaim, hanem mellettem, hozzám közel és távol, tényleg mindenki a testvérem Krisztusban. Ezáltal tudok a közösségre úgy tekinteni, mint Jézus Krisztus megtestesülésére, arra, hogy ő az Úr. Ez indokolja az egyházi közösségnek a szentségi voltát. Természetesen a szimpátia, az ismeretség, a kultúra, a nyelv mind nagyon fontos tényező, de a legfontosabb, hogy Krisztusban egyek vagyunk – ez jelenti a valódi közösséget.
– A ma esti pécsi szabadegyetemi előadást követően lesz alkalom személyes beszélgetésre Önnel, de zárásként mit üzen a Pécsi Egyházmegyében, a szűkebb és tágabb környezetünkben élő híveknek?
– Megerősíteném azt a szentírási idézetet, amely a Pécsi Egyházmegye címerében is olvasható: „Reményt és jövőt adok nektek” (Jer 29,11). Ebben a mondatban benne van a múlt, de benne van a jövő is és ezt a reménységet nem más adja, mint az Isten, aki velünk közösséget vállalt. Talán túl elvontnak tűnik, de nem az. Hiszen az előbb említett, az élet javítását célzó gondolatra is ráirányítja a figyelmet. Reménykedni általánosságban nem lehet. Reménykedni az örök életben lehet és ennek a reménykedésnek vannak következményei. Ha hiszem az örök életet, akkor egész másként tudok a mindennapi életben jelen lenni. Ezért bátran nézzünk a jövőbe, még úgy is, hogy nem tudjuk, milyen lesz, lehet, hogy akár még az eddig megszokottnál is nehezebb. De egy biztos, a jövőben az Isten benne van. Nem Isten nélküli a jövőnk. Egyébként pedig kik képviseljék a reménységet, ha nem azok, mi, akik találkoztunk a reménységünk okával, Jézus Krisztussal? Ez egy nagyon nagy felelősség számunkra, keresztények számára. Mert a remény az erőnk. A reménységet azok tudják hitelesen képviselni, akik ismerik a reményt. A reménységet azok tudják hitelesen képviselni, akik ismerik a remény fontosságát. A reménységet azok tudják hitelesen képviselni, akik ismerik a remény okát. Mert Jézus Krisztus a mi Urunk és a mi reményünk.
Fotó és fotó: Pécsi Egyházmegye
