Három évtizede nyújt lelki támogatást a rákos betegségen átesetteknek, családtagjaiknak a Katolikus Szeretetszolgálat Lelki Rehabilitációs Otthona, . A bakonyszücsi intézmény jubileumi ünnepsége hálaadó szentmisével kezdődött, amelyet Dr. Udvardy György érsek atya mutatott be, Dr. Tóth Tamás a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárának, Tornavölgyi Krisztián érseki iroda igazgatónak és Halmágyi Zoltán plébánosnak koncelebrálásával.
Érsek atya prédikációja kezdetén az elhangzott evangéliumi szakaszhoz kapcsolódóan elmondta, hogy nagyban rávilágít arra a tevékenységre, munkára, szolgálatra, ami az intézet falain belül történik, ennek mi a forrása, mi a kiindulópontja, mi az erőforrása és mi a célja. A prédikációt teljes terjedelmében cikkünk végén olvashatják.
A szentmise után Forsthoffer Erzsébet intézményvezető arról beszélt, hogy már az alapításkor is, így napjainkban is hiánypótló tevékenységet végeznek, az igénybe vevők megelégedésére. Szavai szerint egy családban a nem várt súlyos betegség rengeteg nehézséget okoz, de náluk olyan közegbe kerülnek az érintettek, ahol erőt tudnak meríteni, s egymást segítők közössége alakul ki rendre egy-egy terápiás ciklus során. Szeretet, megértés, jókedv – ezt nyújtják a munkatársak, akik érzelmi tartalékaikat mindig megújítják a felépülőben lévők érdekében. Ünnepi köszöntőt mondott még Péterfalvi Attila címzetes egyetemi tanár, Vajda Norbert, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója valamint Fódi István Bakonyszücs polgármestere.
A jubileumi ünnepségen Bakonyszücs posztumusz díszpolgára lett az intézmény egyik alapítója, néhai Bakos Tóth Márta, elismerő okleveleket adtak át az intézmény dolgozói részére és díjazták a rajzversenyen részt vevő nyerteseket is.
A Bakonyszücsön található intézményről érdemes tudni, hogy az országban egyedülálló szolgáltatást nyújt. Lelki rehabilitációs lehetőséget biztosít a rosszindulatú daganatos megbetegedésben és más súlyos egészségkárosodásban, fogyatékosságban szenvedő felnőtteknek, gyermekeknek, és utóbbiak esetében a családtagoknak is.
Udvardy György érsek atya homíliája:
Főtisztelendő Paptestvérek, kedves Testvérek!
Az imént hallott evangéliumi szakasz nagyban rávilágít arra, hogy mindez a tevékenység, munka, szolgálat, ami az intézetünkben történik, ennek mi a forrása, mi a kiindulópontja, mi az erőforrása és mi a célja.
Péter apostolnak a vallomása után vagyunk. Amikor megvallja Jézus Krisztusról, te vagy az Isten fia. Te vagy az, akire vártunk. Te vagy az, aki föltárod az Atya titkát, föltárod az emberi életnek a titkát, aki életre vezetsz bennünket. Ezt követően adja Jézus a tanítást a keresztről. A keresztről, mint követésnek a feltételéről, mint a megváltásnak az eszköze, de a kereszt, mint a készségnek is az eszköze, hiszen azt mondja, aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl minden nap a keresztjét, legyen készséges arra, hogy minden nap azt teszi, amit tőlem lát, amire a lelkem indítja őt, és ami az Atya dicsőségét szolgálja.
A kereszt hordozása, a kereszthez való készség és a keresztből fakadó készség az, ami bennünket Krisztushoz kapcsol.
Nem csak úgy, mint egy feltétel, nemcsak úgy, mint egy szigorú erőpróba. Ezt meghaladóan és ezen túlmutatóan azért, mert bennünket hasonlóvá tesz Krisztushoz, akinek egyetlen vágya az, hogy az Atya akaratát megismerje, teljesítse, akinek egyetlen vágya az atya szándékából fakadóan, hogy minden ember üdvözüljön, akinek egyetlen vágya az, hogy olyan életutat mutasson nekünk, ami a teljes életre vezet bennünket. S akinek egyetlen vágya az, hogy magára vegye az emberi élet terhét, keresztjét, magára vegye gyengeségünket, elesettségünket, korlátainkat és azokat meglátva az újjáteremtés erejében az élet teljességeként adja vissza nekünk.
Amikor a keresztről gondolkodunk, akkor talán joggal a félelem érinthet meg bennünket. Tartózkodás, jobb távol lenni ettől. Jézus nem így beszél a keresztről és még csak nem is úgy beszél a keresztről, mint amikor valami célt kitűzünk magunk elé, valamit fontosnak tartunk, és ezért pontosan tudjuk, hogy erőfeszítést kell tenni, áldozatot kell hozni, állhatatosnak kell lenni, és majd elérjük a célunkat, Jézus a keresztről más értelemben beszél. A teljes önátadás, teljes ön-odaajándékozás az Istennek, még azon a módon is, amikor nem látjuk a keresztnek a célját, nem látjuk értelmét, és nem látjuk a végét.
Ez az, amivel sokszor az intézetben az itt dolgozók, segítők, áldozatot vállalók találkoznak és ez a kereszt. S a kereszt Jézushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki az Atya akaratát keresi, aki üdvözíteni akarja az embert, aki az élettel akarja megajándékozni az embert. Vagyis amikor hasonulni akarunk éppen a kereszt által, a kereszthordozás, a keresztkészség által Jézus Krisztushoz, akkor éppen Jézus megváltói művét folytatjuk. Az Atya irgalmában, az Atya éltetésében, az Atya szeretetének közel hozásában, de úgy, hogy közben minden kétséget kizáróan az életáldozatunkra van szükség.
Teljes közösség, teljes azonosulás azzal az Istennel, aki értünk emberré lesz, aki vállalja sorsunkat, vállalja korlátainkat, vállalja leszűkült lehetőségeinket, vállalja szenvedéseinket is, magára veszi. Majd életre támad, és ez, ami korábban korlát, ami korábban lehetőségeink leszűkülése volt, az örök élet távlatában kitágul számunkra, s új lehetőséggel, új gondolkodással, új élettel ajándékoz meg bennünket.
S még egy másik aspektusát is kiemeli a mostani evangélium a kereszt hordozásának, mint a Krisztushoz hasonulás lehetőségének, az ember mi mindannyian meg akarjuk nyerni az életünket. Mindannyian győztesek akarunk lenni. Mindannyian nyerni akarunk, mégpedig mindent, a teljességet, és el lehet veszíteni mindent, a teljességet.
Jézus, amikor a keresztről beszél, akkor nem ijesztget bennünket, nem az elbukás lehetőségét akarja mélységesen feltárni előttünk, hanem az életnek a lehetőségét. A minden megnyerésének a lehetőségét. Ez pedig nem más, mint Jézus útja. Jézus, amikor arra hív, hogy általa ismerjük meg az Atyát, hogy ismerjük meg a parancsait. Tartsuk meg a parancsait, mert szeretjük őt, akkor a teljes azonosulásra hív bennünket. Sőt, nem mi formálódunk Őhozzá, hanem Ő az, aki a lelke által magunkat, bennünket átformál.
Amikor erre a teljes azonosulásra hív, akkor valójában az Ő keresztjében is részesíteni akar bennünket. A teljes odaadás, teljes elvesztés, hogy aztán mindent megnyerjünk.
Nyilvánvalóan az egyéni életünkben is napról napra elénk álló feladat. Közösségi életünkben is így van ez, de így van ez kiemelten akkor, amikor valaki, valakik közösség, szervezett intézmény, szakmai tudás, felkészültség, anyagi forrás, anyagi támogatás mind-mind arra irányul, hogy az emberi élet törékenységétől félő, annak terhét hordozó embernek a szenvedésén enyhíteni, segíteni tudjunk. Ez nem megy a Krisztushoz való azonosulás nélkül. Nem megy a kereszt, keresztként való hordozása nélkül. Amikor most hálát adunk, az elmúlt évtizedekben itt az intézmény létrehozásában, működésében, napi tevékenységében szolgáltaknak, beteg gyermekeknek, szülőknek, hozzátartozóknak, az Ő áldozatuk az Isten előtt kedves legyen, ezt a teljes életet tudja szolgálni mind fizikai valónkban, mind pedig a kegyelmi életnek a rendjében.
Van miért hálát adnunk és van okunk arra, hogy örüljünk, mert részesei lehetünk az isteni műnek, isteni szándéknak, embert mentő, jövőt föltáró isteni akaratnak. Ezért vagyunk leginkább hálásak, és azért is, hogy ezt testvéri közösségben, egymást támogatva, egymás jóindulatát bízva, egymásban bízva tudjuk tenni. Én magam is hálás vagyok ezért és kérem az Urat, hogy az előttünk álló jövőben is, amit nem tudunk, nem tudjuk, hogy milyen lesz, de ő biztos, hogy benne van, tudjuk szolgálni jól az Ő művét, embert mentő művét éppen a kereszt hordozása által. Ámen.
