Szent Benedek tavaszi főünnepén, égi születésnapján Márfi Gyula érsek volt a vendége a bakonyi szerzetesközösségnek. Érsek atya köszöntőjében örömmel emlékezett bencés diákéveire, amit a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban töltött.
Az ünnepi szentmise bevezetőjében Halmos Ábel perjel köszöntötte az érseket. Kiemelte, hogy a megszentelt élet évében a Szentatya szándéka szerint a szerzetes közösségek az egyház pásztoraival, püspökeivel együtt ünnepeljenek. A szentmisén a bencés szerzetesek mellett koncelebrált Takáts István a Padányi iskola lelki igazgatója – aki szintén bencés diák volt – és Horváth Tamás csóti plébános.
Homíliájában Márfi Gyula érsek a rendalapító Benedekre emlékezett, arra az emberre, aki a kényelmes élet helyett szembefordult az általánossá vált, az akkor modernnek tartott erkölcstelenséggel és elhagyta Rómát. Mindezt nem különcségből tette, hanem úgy érezte jobbnak kell lennie mint a körülötte élők. Szent Benedek bölcs és kiegyensúlyozott ember volt, aki, szerette a magányt a befeléfordulást, de azért egy közösséget is létrehozott, tanított és jótékonykodott is. Egységbe hozta a munkát és az imádságot, az aszkézist és a rekreációt, a böjtöt a virrasztást, az olvasást és az alvást. Nem soha nem vitte túlzásba a ezeket, számolt az emberi szükségletekkel. Jézus példája hatott rá. Jézus is szerette a magányt (40 napot töltött a pusztában), de nem zárkózott el az emberek elől, a tömegtől sem. Ő volt a béke és a csend az embere, Benedeket soha nem lehetett kihozni a sodrából ő mindig higgadt szelíd és szeretetteljes maradt.
Végezetül azt kívánta az érsek, hogy a mi szívünket is töltse be az a béke, amely Szent Benedek lelkében élt.
[simpleviewer gallery_id=”819″]
