A liturgia nem csupán emlékezés, hanem jelenvalóvá teszi az Isteni cselekvést, és arra ösztönöz, hogy döntsünk Krisztus mellett és éljünk az élet valóságában – hangsúlyozta Dr. Udvardy György a hagyományos virágvasárnapi szentmisén.
Barkaszenteléssel kezdődött meg a virágvasárnapi szentmise a Szentháromság-téren. Ezt követően érsek atya a hívekkel bevonult a Szent Mihály Főszékesegyházba. Homíliájában arról beszélt, legyünk részesei Isten cselekvésének és üdvözítő erejének, különös hangsúlyt fektetve Jézus szenvedéstörténetére és föltámadására.
A misén közösen elénekelték a Passiót, ahol a Szent Mihály Kamarakórus is közreműködött.
– Jézus megkezdi értünk önként vállalt küzdelmét, szenvedését, erősíteni akar bennünket az Atya iránti bizalomban, és erősíteni akarja bennünk a reményt. Ha csak lehet, az előttünk álló hétköznapokat, de az ünnepet is éljük át nagy-nagy bizalommal. Talán a szokottnál sokkal több lehetőséget biztosítsunk arra, hogy figyeljünk Isten igéjére, figyeljünk lelkünkre, hiszen a liturgia ajándéka a hétköznapi közegünkben is meg kell, hogy valósuljon, illetve az Isten is ezt akarja. Én magam is bátorítok mindenkit a közös ünneplésre. Vegyünk minél többen részt ezen, hordozzuk Isten szeretetéről a tanúságot szívünkben és nagy-nagy bizalommal az Isten iránt – zárta gondolatait.
Dr. Udvardy György érsek atya homíliáját itt olvashatják:
– Megrendítő hallani Jézus szenvedéstörténetét. Megrendítő részesévé válni ennek. A részesévé válás nem csak attól függ, hogy mi hogyan tudunk ebbe bekapcsolódni, nem csak attól függ, hogy érzelmeinkkel hogyan éljük át, vagy milyen értelmi megfontolásra jutottunk Jézussal kapcsolatban az Ő értünk hozott áldozatával kapcsolatban, hanem részesévé válunk, mert az Isten akarja. Részesévé válunk, mert Krisztus akarja.
Csodálatos ajándék az ember számára az emlékezet. Amikor emlékezünk életünk eseményeire vagy közösségünk meghatározó élményeire, akkor ezek az élmények, események megérintenek bennünket érzelmekkel is, és erővel töltenek el. Felidézzük mindazt, ami történt, ami jó volt, amit közösen átéltünk, s mintegy erőt ad, erőforrást ad számunkra. Ez alakítja egyéni, családi, közösségi identitásunkat. Óriási ajándék az emlékezet, hiszen a múltunk bennünk él, nem múlik el, sok esetben azon túl, hogy erőt ad, gyógyulást eredményez mindannyiunk számára. Amit az egyház liturgiájában átélünk, az azonban nem egy felidéző emlékezés.
Nem olyan valami, ami bennünk él, ami érzelmeket hív elő, vagy erősíti identitásunkat – ez is benne van –, de ezen jóval túlmutató. Ez egy jelenvalóvá tévő emlékezés. Ezt nem mi tesszük. Isten von be bennünket az Ő cselekvésébe. Az esemény, amire emlékezünk, az most történik. Most éljük át a maga elevenségével, a maga drámájával, a maga személyességével, s talán még értetlenségével is. Isten örök jelene. A liturgia ezt adja nekünk. Részesei vagyunk Isten cselekvésének, részesei vagyunk Isten üdvözítő erejének és Krisztus is buzdít erre bennünket. Kiemelten buzdít bennünket a részesedésre, amikor az eucharisztiát alapítja, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Vagy amikor azt mondja, ha követni akartok, mindenki vegye fel a keresztjét, úgy kövessen. Ez nem pusztán egy követési feltétel, nem is egyfajta emberi emlékezés, hasonulás, hanem ez Isten oldaláról az örök jelen. Most teremti, most hozza létre azt, akik vagyunk.
A Passió nagypéntek előtt azt az ajándékot hordozza számunkra, hogy mindaz, ami történik, mindaz, amibe bevon bennünket az Isten, a liturgia által, a szent szövegek által, az ének által, a gesztusok által – amelyek nagyon kifejezőek a nagyhét és húsvét ünnepén –, ezek értelmet adjanak mindannak, amit majd átélünk. Jézus szenvedéstörténete ad értelmet a nagycsütörtöknek, a papi ígéreteknek, a szent olajoknak. Jézus halála és föltámadása ad értelmet életünk eseményeinek, s mindazoknak a szavaknak, gesztusoknak, amelyeket hallunk, amelyeknek mi magunk is részesei leszünk. A misztériumhoz vezet bennünket. Elveszi rövid távú reménykedésünket. Nem jobb életet akarunk, nem valami békességet, nem valami emberi morális tisztaságot, hanem Istennek az életét. Ezt éljük át. Az életnek a realitását éljük át, a keresztnek a realitását éljük át, hitünknek a realitását éljük át Jézus keresztáldozatában és a föltámadásnak a valóságát éljük át Jézus keresztáldozatában.
Hiszen már nagypéntekre sem úgy tekint az egyház, mint egy emberi létnek – még ha kiemelkedő is -, az Isten fia halálára, hanem már a nagypénteket is, Jézus szenvedéstörténetét is a föltámadásnak az erejéből nézzük.
A liturgia Isten örök jelene, mindig döntésre is kényszerít. Vagy talán inkább így mondom, döntésre hív. Döntenünk kell Krisztus mellett, döntenünk az élet mellett, döntenünk Isten országa mellett, döntenünk testvéri közösségünk mellett, mert akkor tudjuk ünnepelni azt, akik vagyunk húsvét misztériumában.
Dönteni az élet valósága mellett.
Mindaz, ami majd közösen ajándékként átélhető lesz a következő napokban az Istennek az örök jelene, Istennek a meghívó ereje, Istennek a felszólító ereje, Istennek az ajándékozó ereje. Így készülünk a nagyhétre, és így engedjük mind a közösségi ünneplésben, mind pedig családjaink körében, egyéni életünkben, hogy hasson Istennek a szabadító valósága, hiszen ezt Ő akarja, ezt Isten akarja. Jézus azért halt meg és azért támadott fel, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyen.
