Veszprémi Érsekség - A Veszprémi Főegyházmegye honlapja

Húsvét ünnepén, vasárnap délelőtt Dr. Udvardy György érsek mutatott be ünnepi szentmisét Dr. Takáts István általános érseki helynökkel, plébánossal, Dr. Kulcsár Dávid káplán atyával,  a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyházban.

Békesség veletek, békesség nektek! Mennyire vágyakozunk a béke után, mennyire ott van a szívünkben az elgondolás, hogy békében lehet élni. Vágyakozunk lelkünk békéjére, családjaink békéjére, közösségeinkben a békére, társadalmunkban, kultúránkban a békére és hisszük ezt a békét, ezt az isteni ajándékot, ami az embernek a beteljesülését is jelenti, csak Isten tudja megadni, s éppen a föltámadásnak az erejében. –  mondta Udvardy György érsek a szentmise kezdetén.

 A főpásztor szentbeszédében elmondta, hogy húsvét ünnepe az öröm és a remény ünnepe. Azonban sokszor megkérdőjelezzük, hogy van-e jogunk ünnepelni, amikor a világ tele van szenvedéssel, gonosszal és háborúval. Húsvét üzenete pont az, hogy a szenvedés és a gonoszság nem az utolsó szó. Krisztus feltámadása azt mutatja, hogy az élet mindig győzedelmeskedik a halál felett. Az ünnep azonban több, mint csupán örömteli esemény. Az öröm és a békesség nem csak arról szól, hogy elfelejtsük a világ problémáit, hanem arról, hogy új erőt kapjunk a küzdelemhez. Húsvét arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus magára vette a mi szenvedéseinket, és ezért van reményünk. Az ünnep arra is hív bennünket, hogy vállaljuk a küzdelmet a jóért, a békeért és az igazságért. A teljes prédikációt cikkünk végén olvashatja.

A liturgia zenei szolgálatát Dankos Attila a Szent Mihály Főszékesegyház zeneigazgatója vezetésével a Szent Mihály Kamarakórus mellett a Mendelssohn Kamarazenekar valamint az Orlando Kórus látta el, amely segített lelkünknek közelebb kerülni húsvét misztériumához.

Feltámadt, nincs itt.

A tanítványok tapasztalata ez. Azoké, akik kifutottak a sírhoz, és látták, az Úr nincs ott. A tanítványok tapasztalata, a tanítványok hite, mert abban a pillanatban hitték, hogy él, hitték, hogy Ő az élet ura, hitték, hogy mindaz, amit tanított, igaz. Valóban igaz. A tanítványok tanúságtétele is erre épül. Feltámadt, nincs itt. S az egyházunk hite is ez. Feltámadt, nincs itt. Jézus Krisztus él. S mert él, igaz az, amit állított, élettel ajándékozza meg mindazokat, akik követik Őt és akik hisznek benne.

Hitünk húsvéti hit, ezt ünnepeljük, ebben élünk, ebben akarunk erősödni. Hisszük, Jézus nincs itt, föltámadott, és hisszük, Jézus velünk van minden nap a világ végéig, mert találkoztunk vele. Találkoztunk vele a tanúkban, a tanúk tanúságtételében, az egyház hitében, az egyház tanításában, az egyház szentségeiben, találkoztunk vele az egyház liturgiájában, és mi magunk is tanúsítjuk ezt.

Mit tanúsítunk? Miben áll a mi tanúságtételünk? Testvérek, abban, hogy megváltozott az életünk, mert hiszek az örök életben, s ez a hit az örök életnek a reménye, és ez a hit visszafelé hat földi életemre, életünkre. Ezért van bátorságunk, ezért tudunk örülni, ezért tudunk Krisztus módjára nehéznek látszó, de mégis igaz döntéseket hozni. Ez a hit, hogy örökké élünk, hogy az életünk nem múlik el, nem hanyatlunk a semmibe, a pusztulásba, hogy van értelme az igazságnak, a jónak, a szépnek és a szentnek, ez éppen Jézus Krisztus föltámadásából és az örök élet hitéből következik.

Hisszük, az Isten Atya. Hisszük, az Atya irgalmas, aki megbocsát, aki éltet, aki reménységet önt a szívünkbe. Tanúságtételünk alapja az is, van módom tenni a jót, s nemcsak lehetőségem, nemcsak akkor, amikor könnyű, nemcsak, amikor hasznosnak tűnik, vagy értelemmel belátom tenni a jót, hanem akkor is, amikor ez kereszttel jár, áldozattal jár, küzdelemmel jár, amikor talán mások is azt mondják, ne tedd, mert nincs értelme, és én tudom, hogy van, mert ismerem Krisztusomat, ismerem a bennem lévő erejét.
Ha nem hiszek a jónak az erejében, akkor nem hiszek a feltámadásban. Ha úgy gondolom, a rossz minden fölött uralkodik, van hatalma fölöttem, van hatalma fölöttünk, akkor nem hiszek a feltámadásban. Tanúságtételünk tartalma az is, hogy minden nap merjük tenni a jót, minden nap akarunk jót cselekedni. Nem csak egyszerűen napirendet élünk, nem csak egyszerűen feladatoknak felelünk meg, vagy nem csak egyszerűen feladatokat tűzünk ki magunk elé szülőként, házastársként, hivatásban élőként, vagy bármilyen életállapotban is vagyunk, hanem a jót tesszük, mert Jézussal találkoztunk, a föltámadottal. Ez gyökeresen átalakítja a gondolkodásmódunkat, új értékrenddel ajándékoz meg bennünket. Minden-minden a föltámadáson alapul. Ha hiszek a föltámadásban, van bátorságom bocsánatot kérni és megbocsátani. Ha hiszek a föltámadásban, van erőm újból tenni a jót, még akkor is, ha rossz tapasztalatom van ezzel kapcsolatban, mert visszautasítottak. Ha hiszem a feltámadást, akkor a jövőm az Istenre irányul. Így nyer értelmet a mindennapi cselekedetem, a kapcsolataim, a küzdelmem, az imádságom, a helytállásom, a közösségért való szolgálatom. Új magatartás alakul ki bennünk a föltámadás által. A húsvét öröme, amit nem lehet elvenni, a  húsvétnak a szabadsága, amit nem korlátoz senki. A húsvét szabadsága, amit nem korlátoz senki – még én magam sem -, hiszen sokszor én magam vagyok a legnagyobb ellenfele, ellensége, kicsinyhitűségemmel, félelmeimmel, bűneimmel ennek a szabadságnak, amit az Isten fölkínál.

Új magatartás az öröm, a szabadság, a bátorság. Testvérek, kényelmes európai életünkben ez az erény, a bátorság, mintha nem lenne fontos. Mintha megoldanánk ezt pénzzel, okossággal, anyagiakkal, kapcsolattal, pedig mennyire szükség van a bátorságra, a jók bátorságára, azoknak a bátorságára, akik szívesen teszik, és bátran és elsőként és kezdeményezve.
Mennyire szükség van az egyértelmű szavakra és az egyértelmű cselekedetekre. Amikor nem kell gondolkozni azon, vajon mit is szeretnék mondani, mi lenne jó, mi lenne az elfogadott, mi lenne a társadalmilag békességre mutató, hanem egyértelműen mondom az igent igennek és a nemet nemnek. S mennyire meg tudunk gyengülni, ismét azt mondom, a kényelemben, a megszokásban, az egyértelmű beszédben.
Itt van az új értékrend alapjaként a kezdeményezőképesség és a küzdelem a jóért. Sokszor mennyire elvárjuk, tegyen már valaki valamit. Miért nem avatkozik be, várjuk a másiktól a jót. De ki kezdeményezze a jót? Akkor is, amikor ez nem látszik hasznosnak, nem látszik véghezvihetőnek, nem látszik eredményesnek, vagy talán még bölcsnek sem. Ki kezdeményezze a jót, ha nem én, ha nem mi, akik hiszünk a föltámadásban?
Hogy ezt félre lehet érteni? Hogy ezzel vissza lehet élni? Hogy nem tűnik hasznosnak, nem tűnik korrektnek? Lehet, de az életet szolgálja. Azt az életet, amit az Istentől kaptunk, ami nem a mi tulajdonunk, nem állunk fölötte, hanem Isten az életemnek az ura, mert Ő szeret, mert Ő irgalmas, mert Ő éltetni akar.

Mi a tanúságtételünknek az alapja? Mi a tartalma? A hit átadása, a Jó átadása, a Jóban való hit átadása, a tradíció. A tradíció sokszor, mint egy ilyen távoli, nem kívánt, vagy éppen rosszat sejtető kifejezés jelenik meg társadalomban, valami avítt, valami, amire nincs szükség. Pedig a tradíció a szó eredeti igazi értelmében egy átadást jelent. Átadni, ami nekem fontos, amit hiszek, amiben a meggyőződésem ott van, amire képes vagyok rátenni az életemet, és ezt átadom családtagjaimnak, gyerekeimnek, a közösség tagjainak, mert hiszem, hogy az Istentől forrásozik, az embert átalakítja, és átadást kíván, hogy legyen a jövő nemzedéknek jövője.
Igaz ez hitünkkel kapcsolatban, igaz ez szokásainkkal kapcsolatban, igaz ez a kultúránkkal kapcsolatban is. Igaz ez mindennel, ami bennünket emberré tesz, hogy ne sérült, ne torzult, ne Istentől távoli lényekként éljük az életünket. S az  utánunk jövő generáció kapja meg azt a lehetőséget, hogy legyen módja érteni a hitet, érteni a hívő magatartást, és legyen módja érteni a kultúrát, érteni az igazságot, érteni az emberi méltóságot.

Húsvét ünnepe ünnep mindannyiunk számára.
Mégis, talán mi magunk is megkérdezzük, tőlünk pedig sokan: Lehet-e ünnepelni? Lehet-e ünnepelni akkor, amikor mintha a rossz uralkodna a világon, mintha a rossz logikája érvényesülne egyedül? Lehet-e ünnepelni akkor, amikor háborúság és békétlenség van közvetlen környezetünkben, és minthogyha erre nagyon nagy igény mutatkoznék? Igaz-e a húsvétnak az üzenete? Igaz-e a mi ünneplésünk? Vagy nem csak egy vágyott elgondolásról van szó, amit a magunk zárt világában meg tudunk élni, de amint ebből kilépünk, máris ott van az életnek a realitása, a háború, a gonoszság, a küzdelem, és esélye sincs a jónak.
S a válaszunk mégis az, húsvét vasárnap hajnalának csendjében igen van okunk ünnepelni, sőt, kell ünnepelnünk. Sőt, ha elhagyjuk az ünnepet, eltűnik valami a jövőnkből. Nem azért, mert nem vesszük figyelembe az élet realitását, nem azért, mert nem látjuk a szenvedést, nem látjuk a háborút, hanem azért, mert a mi Krisztusunk magára vette szenvedéseinket. A mi betegségeinket hordozta, a mi bűneinkért öletett meg. Ő magára veszi és ezzel együtt is bízik az Atyában, meghal, elveszni látszik, vesztesnek látszik, de harmadnapra föltámad és él.
Nemcsak, hogy van jogunk ünnepelni, nemcsak, hogy van lehetőségünk ünnepelni, kell ünnepelni, kell ünnepelni a Krisztust, hogy legyen életünk, hogy legyen békességünk, legyen kiengesztelődésünk, legyen megbocsátásunk, legyen jövőnk magunk között is és a távolabbi társadalmakban is.
A megbocsátást és a kiengesztelődést azok tudják képviselni, akik találkoztak Krisztussal, a feltámadottal. Mi vagyunk ezek. A megbocsátás, a kiengesztelődés és a béke teremtői.

Húsvétot ünnepeljük. Az ünnep fölemeli a lelkünket, új erőt önt tagjainkba, új bátorsággal ruház fel bennünket, új vágyak születnek meg a szívünkben önmagunkkal, jövőnkkel, gyermekeinkkel, intézményeinkkel, társadalmunkkal, kultúránkkal kapcsolatban. Kérdés mindig az, akarom-e magamnak, de magamon túlmutatóan akarom-e közösségemnek, az embernek az emberhez méltó kultúrát. A húsvét azt mondja, igen, akard, mint egyetlen lehetőséget. A húsvét azt is jelenti, hogy akarok-e küzdeni a jóért? Az ünnep szinte észrevétlenül átformál bennünket, elveszi kicsinyhitűségünket, és azt mondja, akarj küzdeni a jóért békében, nagy-nagy szeretetben.

Húsvét jelzi számunkra: az Isten döntött az ember mellett. Döntött az ember méltósága, az ember jövője, az ember élete mellett. A Húsvét, a keresztségünk, a szentségek, amelyekben részesültünk, azt is jelzi: döntöttem Krisztus mellett. S ebben a döntésemben örömmel, bátran, nagylelkűen, nagy-nagy reménységgel akarok kitartani. Erősítsük egymást, bátorítsuk egymást. Ne hagyjunk el senkit lemaradni az úton, amelyen zarándoklunk. Felelősek vagyunk egymásért, egymás jövőjéért, a békéért, az istenes életéért. Ebben erősít bennünket a húsvétnak az öröme. Ámen.