Civil kezdeményezésre emléktáblát avatott Dr. Udvardy György érsek Kolontáron Dr. Iker István néha plébános emlékére.

A magyar szentek és boldogok emléknapjához kötődve a kolontári Magyarok Nagyasszonya plébániatemplomban mutatott be szentmisét, valamint megáldotta az emléktáblát Dr. Udvardy György veszprémi érsek, Nagy Nándor plébánossal november 13-án.

Az emléktábla létrejöttét Fischli János korábbi kolontári lakos kezdeményezésére állították amivel egyidőben a néhai plébános sírját is megújították.

Iker István 1900. október 13-án született Rábakovácsiban. A gimnázium 7–8. osztályát a Veszprémi Kisszemináriumban végezte. Filozófiai és teológiai tanulmányait a Collegium Germanico-Hungaricum növendékeként Innsbruckban kezdte, majd az 1. világháború után, Rómában fejezte be, ahol a filozófia doktorává avatták. Pappá Veszprémben, 1924-ben szentelték. Káplán Sümegcsehin 1925-től, Zalaszentgróton 1926-tól. Szemináriumi tanulmányi felügyelő és tanár a filozófia tanszéken 1927-től, majd a dogmatika tanára 1929-től. 1928 és 1933 között a Veszprémi Hírlap főszerkesztője. Plébános Vaszaron 1933-tól. 1948 után az ÁVH rendszeresen beidézte és kínzással, zsarolással besúgásra, paptársainak feljelentésére akarta kényszeríteni. 1951 áprilisától 1956 októberéig a Vaszar-Mézeshegyben lévő présházak egyikének pincéjében rejtőzködött. 1957-ben Szentkirályszabadjára, majd Kolontárra került kisegítőnek. Nyugállományban 1967-től szentszéki bíró. Farkasgyepün, a szanatóriumban halt meg. Kolontáron temették. Vaszaron 1933-ban renováltatta és újjáalakíttatta a templomot és környékét, 1937-ben új orgonát építtetett. A háború előtt számos politikai és társadalmi írása jelent meg.

Egy ilyen táblán általában egy rövid megjegyzés szokott felkerülni, s az emléktábla rajta a névvel, mindig emlékeztet bennünket arra a nagy könyvre, amibe reméljük, hogy a mi nevünket is beírja az Úr, az üdvözülteknek könyvébe. Mi nem csak a múltat akarjuk pusztán fölidézni, hanem a jövőt akarjuk magunk előtt láthatóvá tenni. Így imádkozunk most, elhunyt lelkipásztorunkért, és megköszönjük az általa kapott isteni jókat, amellyel a közösséget táplálta, mondta a főpásztor a tábla megáldásakor.

Udvardy György érsek atya szentbeszédében a következőket mondta: Nagy ajándék, hogy magyar szentekről és boldogokról beszélhetünk. Mint ahogyan más nép, más nemzet gyermekei is ünnepelhetik a saját népükhöz-nemzetükhöz tartozó boldogokat és szenteket. Fontos-e ez egyáltalán? Azt mondom igen, nagyon fontos. Miért? Azért, mert ebben a népben, akikhez tartozunk nyelveben, kultúrában, hagyományban, történelemben, s ennek a hátterében; elődeinknek a hitéből, elődeinknek a küzdelméből. Hogy ismerjük fel, mit jelent kereszténynek lenni, keresztényként élni? Mit jelent keresztényként hinni? Ehhez hozzátartozik a kultúránk. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen egy olyan steril, semmilyen kultúrához nem kötődő hittel boldognak lenni, ami után sokan vágyakoznak, vagy amiről időnként lehet hallani. Legyünk hálásak! A magyar szentekért és boldogokért, akik egyszerre tanítanak bennünket megismerni Krisztust, egyszerre tanítanak bennünket követni az Ő tanítását, s ugyanakkor tanítanak bennünket arra, hogy becsüljük népünkhöz-nemzetünkhöz való tartozásunk. Ez persze felelősséget is jelent. Felelősséget a boldogságunkkal kapcsolatban, felelősséget a saját boldogságunkkal kapcsolatban, mert az nem magánügy. Mert nem arról van szó, hogy én ilyen-olyan érzéseket tudok táplálni a szívemben, s az csak az én dolgom.

Nyilvánvalóan egy közösség akkor tud boldog lenni, ha a tagjai boldogok. Egy közösség meggyengül akkor, amikor a közösség tagjaiból néhányan-sokan boldogtalannak, reménytelennek érzik magukat. Saját boldogságunk munkálása, az a közösség javát is szolgálja. Ugyan így a felelősség ott van a népünkkel-nemzetünkkel, jövőnkkel, keresztény kultúránkkal kapcsolatban; hogy hogyan éljünk? Milyen reményt valljunk meg? Ezek a boldogság mondások megvalósulnak-e saját életünkben? Ha igen, akkor remélhetünk olyan kultúrát, olyan jövőt, amiben a jézusi igazságokat föl tudjuk fedezni a jelenben. S ha lemondunk erről a jövőről, lemondunk a boldogság-gesztusokról, a szeretet cselekedeteinek a gyakorlásáról, akkor nem csak az egyéni, de közösségi, nemzeti sorsunk is meggyengül. Adja Isten, hogy ezen az ünnepen amikor a magyar szenteket és boldogokat köszönjük meg, akkor mi magunk is akarjunk az Ő társaságukhoz tartozni döntéseinkkel, hitünkkel, cselekedeteinkkel. Hisszük és reméljük- s ezért is hálát adunk-, hogy ebben egymást is tudjuk segíteni. Ezért is elfogadható, ezért is méltó, hogy most egy- korábban- plébánián szolgáló lelkipásztor személyével kapcsolatban tudunk megáldani egy emléktáblát. Hiszen nem pusztán a szeretet erejére emlékeztet bennünket, nem pusztán valami kegyeletes dologról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy az ő példája-tanítása segít bennünket ahhoz, hogy boldogok tudjunk, szentek tudjunk lenni magyar közösségünkben. Szítsa fel az ünnep a köszönet és a hála érzését önmagunkban, és erősítsen bennünket boldogság utáni vágyunkban, boldogságunkban. Ámen.

 

 

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »