Sienai Szent Katalin szűz és egyháztanító, Európa társvédőszentje
A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni. Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. Már hároméves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett — ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette — megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.
A család mindezt — ha egyáltalán látott belőle valamit — nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család — látván hajthatatlanságát — zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit”: egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére — hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját — változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Amikor Sienában pestisjárvány tört ki, csodának számító gyógyulásokat tulajdonítottak Katalinnak, és hírneve tovább nőtt. Gyóntatójának közlése szerint 1375. április 1-jén Pisában a keresztre feszített Jézus előtt részesült Krisztus szenvedésének stigmáiban, de kérésére ezek láthatatlanok maradtak. Sokat és hosszan böjtölt, a böjtölés után is egyre kevesebbet evett. Elegendő volt számára az Oltáriszentség vétele. 1376 júniusában egy maroknyi hívő kíséretében elindult Avignonba. Három hónapig tartózkodott a városban, és találkozott XI. Gergely pápával. A mai napig vitatott, hogy volt-e szerepe Katalinnak a Szentszék Rómába való visszatérésében. 1376. szeptember 3-án a pápa elhagyta Avignont, és 1377. január 17-én ünnepélyesen bevonult Rómába. XI. Gergely halála után Katalin VI. Orbán pápát támogatta, és kérésére Rómába költözött. 1380. április 29-én 33 éves korában halt meg súlyos betegség következtében. Rómában a Santa Maria sopra Minerva templomban helyezték örök nyugalomra. II. Piusz pápa avatta szentté 1461-ben, VI. Pál pápa emelte az egyháztanítók közé 1970-ben. 1999-ben II. János Pál pápa – Keresztes Szent Terézia Benedikta és a svéd Szent Brigitta mellett – Európa védőszentjévé avatta.
Fő műve a Libro della divina dottrina (vagy Dialogo della divina provvidenza), amit ő röviden Dialógusnak nevezett. 381 levelet és 26 imát is írt.
Jelképei: liliom, könyv, kereszt, töviskorona
Forrás: katolikus.hu
