Az utolsó vacsora szentmiséjét mutatta be Dr. Udvardy György érsek nagycsütörtök este a Szent Mihály Főszékesegyházban.
A glória alatt megszólaltak a harangok, de azután elnémultak a nagyszombati vigília glóriájáig, s helyüket a fakereplők foglalták el. Az utolsó vacsora emlékére tartott szentmise homíliáját főpásztorunk mondta, amelyet cikkünk végén olvashat.
Az oltárfosztást követően a veszprémi Orlando Énekegyüttes közreműködésével, érdek atya kezdeményezésére, hagyományteremtő szándékkal első alkalommal imádkoztunk a veszprémi székesegyházban “sötét zsolozsmát”. A szertartás alatt a szentélyben háromszögletű gyertyatartó ált, rajta 14 piros és egy fehér gyertya égett. A zsolozsma minden egyes zsoltára és éneke után Dr. Kulcsár Dávid káplán atya eloltott egy-egy gyertyát, így csak a háromszög csúcsán álló fehér gyertya maradt égve. Az utolsó zsoltár végeztével ezt az égő gyertyát az oltár mögé vitték. Ezt követően a Miserere zsoltár eléneklése után előhozták az égő gyertyát, és a gyertyatartóra helyezte Szántó Attila diakónus, aki látványosan félbetört egy barkaágat. A szertartás az Olajfák hegyére vezet minket, a Getszemáni-kertbe, ahol Jézus az Ő virrasztását tette az Ő halálfélelmében, és kérte apostolait is, virrasszanak és imádkozzanak, hogy kísértésbe ne essenek. Az apostolok sorban elaludtak, ezt jelképezik a kialvó gyertyák. A barkaág megtörése Krisztus szenvedésének megkezdésére utal. Az égve maradt gyertya Krisztus jelképe, aki meghalt a kereszten, sírba tétetett, de a halál nem uralkodott rajta, hiszen ragyogó fényben feltámadt.
Ide kattintva tudják visszanézni az élő közvetítésünket.
Udvardy György érsek prédikációját itt olvashatják:
Főtisztelő Paptestvérek, Kedves Testvérek!
Egyházunk egyértelműen tanítja: Jézus teljes élete kinyilatkoztatás. A rejtett élete is, amit mi nem tudunk, nem ismerünk. Minden-minden Jézus életéből, az Istenről, az Atyáról tanít.
Bemutatja nekünk azt a nagy titkot, aki az Isten, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Bemutatja azt, aki irgalmas, aki szeret bennünket, aki az életünket akarja szolgálni, aki dönt az ember mellett. Ma pedig azt látjuk, hogy ez a Krisztus, az Isten fia, a Megváltó lehajolt tanítványai elé és megmossa a tanítványok lábát. Az Isten fia azt teszi, ami a szolgák között is a legutolsóknak volt a feladata. Megmosni a hazaérkező úrnak vagy vendégeknek a lábát. A tanítványok egészen biztos, hogy pontosan értették, itt valami egészen rendkívüli dolog történik. Hiszen ez nem szokás, nem méltó. Nem ez alakult ki az ő kapcsolati rendszerükben, társadalmukban. Jézus mégis megteszi. Halljuk itt is Péternek a tiltakozását, s halljuk aztán az elfogadását, akkor teljesen moss tisztára engem, ne csak a lábamat. S ebben a gesztusban Jézus az Istennek a titkát tárja föl. Ilyen az Isten. Lehajol és megmossa az ember lábát. Lehajol az ember elé, letérdel az ember elé, és azt teszi, ami számára, ami neki éppen akkor fontos az élete, a jövője, a méltósága számára.
Jézus a magyarázó beszédben arra is utal, hogy én példát adtam nektek, hogy ti is ezt tegyétek. Azt kéri Jézus tőlünk, hogy Isten módjára akarjunk szeretni. Azt kéri Jézus tőlünk, hogy ne féljünk attól, hogy áldozatot hozzunk egymásért. A szolgálatban nincs olyan szolgálat – ami az ember üdvét szolgálná-, amit ne lehetne megtenni, ami ne lenne méltó bárkihez, hiszen példát adott nekünk.
Lehajolt és megmosta a tanítványok lábát. Az Isten ilyen, így szeret bennünket.
Ebben a jézusi cselekedetben föltárul az estének a másik titka is, amikor emlékeznek a szabadulásra, emlékeznek az egyiptomi fogságra, emlékeznek arra, hogy milyen rossz volt a népnek a szolgaság házában és milyen óriási dolog az, hogy át tudtak kelni a Vörös-tengeren száraz lábbal. Emlékeznek, hogy milyen óriási dolog, hogy az Úr táplálta és vezette őket az ígéret földjére. Szabaddá váltak.
Ennek az emlékező vacsorának a keretében mossa meg Jézus a tanítványainak a lábát. Pontosan tudják, hogy ennek nagy jelentősége van, mert nemcsak a szabadulásra emlékeznek, hanem itt Jézus valami mást is tesz. Majd Jézus folytatja az Ő tanítását és a vacsora rendjétől eltérően a kenyérre és a borra kimondja a teremtő szavakat, Isten teremtő szavait. Ez az én testem, és ez az én vérem.
Meg kellett volna tenni? A liturgia rendje szerint nem. De Jézus új szövetséget kínál, újszövetséget köt, mégpedig úgy, hogy a szeretetnek az a mértéke, ami megmutatkozik a lábmosás szertartásában. De ez még tovább is halad, hiszen itt Jézus saját maga áldozati testére mondja ki, testem és vérem. Ő akarja az embert szolgálni, Ő akarja az életemet, akarja, hogy táplálékom legyen, Ő akarja, hogy erőforrásom legyen, Ő akarja, hogy gyógyulásom legyen, Ő akarja, hogy boldogulásom legyen.
Felszólítja az apostolokat, ti, amikor emlékezni akartok rám, ti, amikor emlékezni akartok Isten hatalmas tetteire. Ti, amikor emlékezni akartok arra, hogy szövetséget kötött az Isten, emlékezni akartok arra saját életetekben is, hogy milyen hatalmas az Isten, akkor cselekedjétek ezt. Így emlékezzetek rám. Ez az emlékezés erőt ad számotokra.
Jézus, amikor kimondja testem és vérem, vegyétek és egyétek, emlékezzetek, akkor ezt isteni szóval, isteni erővel teszi. Ezért, igen ezért hisszük, hogy a kenyér nem kenyér többé, és a bor nem bor többé, hanem Krisztus áldozati teste és áldozati vére. Ez kapcsolódik össze a szolgálattal. Áldozatul adja önmagát, táplálékul adja önmagát, teljesen bennünket szolgál. Azt mondja, emlékezzetek, és ezt cselekedjétek! Ez ismét Isten teremtő szavának egy másik irányát mutatja : ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Amikor emlékezni akartok, ezzel a teremtő szóval létrehozza a papság szentségét. Nem csak egyszerűen felidézzük, nem csak egyszerűen emlékezünk Jézus nagy tetteire, hanem ezzel a teremtő erővel, teremtő szónak az erejével tesszük, cselekedjük is.
A papság szentsége a biztosíték, a bizonyosság, hogy a kimondott szavak valójában létrehozzák Krisztus testét és vérét, létrehozzák bennünk és közöttünk a testvéri közösséget és képessé tesznek arra ezek a kimondott szavak, hogy bátran szolgáljuk egymást embertestvéreinkben. Hiszen az Isten ezt teszi, hiszen az Isten döntött az ember mellett. Hiszen az Isten nem vonja vissza mindazt, amit föltárt önmagából, mindazt, amire bátorított bennünket. Nem vonja vissza mindazt, amire példát adott nekünk. Nem. Ezért is olyan megrendítő ez a mai este, mert itt benne van az egyiptomi rabszolgalétből való szabadulásnak az öröme is. Benne van Isten teremtő szavának a hatékony ereje is, benne van az emlékezés, benne van az, hogy igenis mi a szentség által, a papság szentsége és a papság kimondott szavai által akarunk táplálékot venni magunkhoz. Úgy is akarunk emlékezni, hogy azt tesszük, amire Jézus példát adott nekünk.
Testvérek, sokszor talán elbizonytalaníthat bennünket az a változó jelenségek sora, ami a társadalomban körülvesz minket, ami az egyházban is megérint bennünket. Fájdalmasan rengeteg kritikát lehet hallani, felelőtlenül megfogalmazni az egyházzal szemben.
De egészen bizonyos, hogy addig, amíg a lábmosás szertartását ünnepi pillanatban, Jézusra emlékezve tesszük meg, addig az egyház a bennünket szolgáló Isten útján jár. Fontos ez a gesztus mindannyiunk számára, hogy megújuljunk, hogy amikor emlékezni akarunk, akkor ne a magunk múltjára, ne az elmúlt évszázadoknak kiemelkedő eseményeire, ne is valami hőstettekre emlékezzünk, hanem arra a Krisztusra, aki lehajol az ember elé, letérdel az ember elé, megmossa a lábát. Emlékezzünk arra a Krisztusra, aki kimondja a kenyérre és a borra az Ő áldozati testének és vérének a szavait, és ezáltal akar éltetni bennünket. S minden egyes gesztussal, amikor egymást szolgáljuk alázattal, akkor ugyanezt az isteni életet tudjuk fölfedezni magunkban és egymásban. Így történik ez most is, a ma estének a liturgiájában, a lábmosás szertartásában, az eucharisztia a kenyérre és a borra kimondott szavainak az ünneplésében, és így történik majd a néma emlékezésben is. Imádkozzunk ezért.
