A Szent László-templom romja, Balatonfűzfő–Máma
A Balatonfűzfő-mámai templomrom ma kertes házas üdülőövezet kisebb villái, nyaralói közt bújik meg, az 1930-as években épült Jézus Szíve plébánia templom mögött, parkosított környezetben. A sík területen kerítés nélkül álló rom keletelt, egyhajós, keskenyebb, egyenes záródású szentéllyel, valamint északi oldalán sekrestyével bővített templom maradványa. Csaknem eredeti magasságig állnak a szentélyben a középkori falak a dongaboltozat maradványával és a diadalívvel, valamint a felette emelkedő oromfallal, valamint a hajó északi oldalfala és a délinek keleti szakasza két ablakhellyel.
A középkori Máma plébániatemplomát már a veszprémvölgyi apácakolostor alapítólevelének Kálmán király által 1009-ben kiadott átiratában is a király által Veszprémbe telepített bazilita (görög) apácák birtokaként írták le, és az is maradt a 16. század közepéig, amikor a kolostor elnéptelenedett. Az alapító oklevél 1297-ben kelt átiratában Máma Szent Lászlónak szentelt plébániatemplomát említik, 1410-ben pedig mint Szárberény (a mai Vörösberény) filiája szerepel. Szárberény szintén a veszprémölgyi apácák birtoka volt. Az apácák az oszmánok elől Körmendre menekültek, a közösség 17. sz. elején szűnt meg. Gazdátlanul maradt birtokaik kezelését II. Ferdinánd király 1625-ben Dallos Miklós győri püspökre bízta, akit egy évvel később felszólított, hogy telepítse meg székvárosában a jezsuitákat annak érdekében, hogy gimnáziumot nyissanak. Ennek anyagi támogatására a jezsuitáknak adta a kihalt apácák birtokait, köztük Szárberényt és Mámát is.
A mámai templom a 17. század végén rossz állapotba került. 1702-ben új kegyurai, a jezsuiták rendbe hozták, ekkor toldottak északi oldalához sekrestyét, és tovább használták. A legutóbbi régészeti megfigyelések során a templom körüli temető legfelső rétegében ebből az időből való temetkezéseket azonosítottak. 1710 táján a falu elnéptelenedett, a templom pusztulásnak indult. Tető nélkül, de még jó állapotban fennállt. Miután a jezsuita rendet 1773-ban a Szentatya feloszlatta, birtokai a Királyi Kamara kezelésébe kerültek, műtárgyai szétszóródtak. A győri jezsuita kollégium ekkortájt készült birtokösszeírásában a mámai templomról is részletesen szólnak: jó anyagból készült, fa mennyezete és boltozott szentélye van, az épület zsindellyel fedett, sekrestyéjében Szent László-oltár áll. Feltehetően már csak időnként használták, mert megjegyezték, hogy a misézéshez szükséges felszerelést alkalmanként Vörösberényből hozták ki. Mellette állt még a kollégium által építtetett remete-lak is.
Az 1778–1779-ben felvett egyházlátogatási jegyzőkönyvben a mámai templomról azt írták, hogy Szent László király tiszteletére van szentelve, az ő, illetve a Menybe felvett Szűz Mária ünnepén istentiszteletet tartanak; tartós anyagból épült, jó állapotú hordozható kőoltára van; berendezési tárgyai közt az oltárdíszek a liturgikus felszereléssel együtt a vörösberényi volt jezsuita kolostorból származnak. 1785-től már csak pusztaként említették a templom körüli területet, a középkori falu a 19. század elejére tűnt el.
A 19. század második felében a „régiségtan” tudósai, élükön művelt egyháziakkal járták az országot és kezdték számba venni Magyarország műemlékeit. Kiemelkedő tevékenységük révén „nagy triász” névvel illeték Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Rómer Flóris archaeológus, művészettörténészeket. Rómer hagyatékában számos úti jegyzetfüzet maradt ránk, a mámai romot is megörökítette alaprajzi vázlaton, az egyenes záródású szentély keleti és déli falán, valamint a hajó déli falán két ablak helyének jelölésével és rajzával, a fő méretekkel és a szentélyboltozat jelzésével, valamint a terméskő építőanyag feljegyzésével. A nyugati homlokfalon egy kisméretű ablaknyílást jelez, bejáratot nem; a hajó déli falán, a nyugati szél közelében zavarossá válik a körítőfal jelölése, illetve a hajóban a diadalív előtt az északi oldalon látszik még valamely jelenségre utaló jelölés. 1876-ban megjelent tanulmányában a „román- és átmenetkorú” épületek közt ír róla.
Nem sokkal később, a 20. század elején már egy-egy fénykép is megörökítette a templomromot. Békefi Remig ciszterci apát Balaton-környékének templomait ismertető könyvében közölt fotón meglepődve láthatjuk, hogy a templom falai a török pusztítás és az idő okozta károk után is, a mainál jóval nagyobb mértékben álltak még. Láthatók a Rómernél jelzett ablakok, a szentély boltozata, illetve értelmet nyer zavaros jelölésű falszakasz a déli hajófalon: befalazott ajtónyílásnak tűnik, és vele együtt megvolt még a hajó nyugati szakasza, oromfala, a homlokzati vakolat kiterjedt foltjaival. A falkorona magasan fennállt. Békefi megjegyzi, hogy a hajóban láthatók voltak még a födémgerendák helyei; a szentély falai még elég épek, de a keleti és déli ablaknak már csak helye volt meg – tehát a maradványok állapota Rómer óta tovább romlott. A belsőben festés nyomait említi. Az 1920–30-as években még néhány képeslap dokumentálta a templomromot ebben az állapotban.
Fűzfő–Gyártelep az 1925-ös parcellázás után kezdett kiépülni. A gyors lakosságnövekedés pasztorációs igényeket támasztott. 1929-ben Oltáregylet alakult, 1930-ban római katolikus iskola létesült, ahol miséztek is. Az új Jézus Szíve templom építésének előkészületei 1930-ban kezdődtek. A terveket Takács János építészmérnök készítette Vándor Ferenc egyházmegyei főmérnök támogatásával. Az építkezés 1935–36 között zajlott. Az új templomot közvetlenül a középkori maradványok elé építették, annak nyugati szakaszát elbontva, az így szerzett kőanyagot az új alapfalalakba használták be, a két épület közötti terepszintet a középkori szint alá süllyesztették. További régészeti károkat okozott, hogy a ’30-as években a templom belsejét kincskereső turkálásokkal bolygatták meg.
1963-ban az OMF megkezdte a templomrom feltárását és konzerválását. A régészeti kutatást Czeglédy Ilona végezte, az építéstörténeti megfigyelés és a helyreállítási terv Koppány Tibor munkája volt. Az ásatás során néhány római kori tárgy is előkeült, a leletekből arra lehetett következtetni, hogy a középkori templom nagy valószínűséggel római temető helyén épült. A hajó egykori nyugati végződésének már csak alapfalait lehetett feltárni. A belsőben a középkori járószintet állították helyre, az északi oldalon egy másodlagosan a hajóhoz épült téglaburkolatos sekrestye körítőfalainak alapjait tárták fel a bejárat helyével együtt, illetve a hajó falán boltozatának maradványait azonosították. A törtkő falazatban az ablakok esetleges kőkeretének nem volt nyoma. A feltárások során előkerült nagyméretű vörös homokkő faragvány talán a déli kapu szárköve lehetett. A nyugati végfalnak csak alapozása maradt meg, a déli kapu helye és kis előépítményének nyugati kiugró falnyelve volt megfogható.
A helyreállítás során a sekrestyebejáratot a környező falszakasszal együtt, illetve a szentély ablakait a maradványok és az archív dokumentumok alapján „műemléki tégla” kifalazással egészítették ki. A szentély megmaradt boltozatindításai és a sekrestye falkoronája fölé tető készült, így ezen a szakaszon fél-enteriőr jött létre, amelyhez a konkrétabb építészeti formák illettek. Tervezői cél volt a maradványok rom-jellegének megtartása, így hajó hiányzó nyugati szakaszát nem építették újjá, az alaprajzot jelzésszerű felfalazással, benne a feltárt bejárat helyét alacsonyabb küszöb jelezi, a hajó romosabb jellegéhez igazodva a fennmaradt két déli ablakhelyet hiányos alakjában, csak a könyöklő állagvédelem miatt szükséges törtkő kifalazásával, de rekonstrukció nélkül konzerválták. Jelentősebb új téglafalazat a szentély keleti oromfalának környezetében és a sekrestyénél készült, a lefedés alátámasztása érdekében és a fő nézetekben nem látható módon.
A hiteles és érzékeny építészeti beavatkozás mintaszerű műemléki helyreállítást eredményezett 1964-ben. Azonban rendszeres karbantartás nélkül a falak, és a történeti – középkori és barokk –, részben festett vakolatok veszélynek vannak kitéve. Később ugyan sor került még a vakolatok újabb konzerválására, de ma már a leírásokban említett homlokzati sárga színezésnek nincs szemmel látható nyoma; a belsőben helyenként elmosódott vörös és kékes színű foltok ugyan láthatók még, azonban a ’60-as években megfigyelt geometrikus minta ma már nem felismerhető. A vakolatok sok helyen elváltak a falazattól, lehullással fenyegetnek.
A műemléki helyreállítást építészettörténeti összefüggések elemzése is kísérte, amit a munkát bemutató tanulmányában még az évben közölt Koppány Tibor. A középkori írott forrásokat is figyelembe véve a mámai templom építési idejét pontosította, a 13. század első felére helyezve a késő román stílusú kis falusi templomot. Építészeti jellegzetességei alapján összevetette az észak-balatoni régió hasonló arányú és egyenes szentélyzáródású, hasonló építési technikájú és díszítés nélküli templomaival, s csoportjukat a románkori falusi templomok jellegzetes típusaként határozta meg, elemzésében a típus időbeli és térbeli elterjedésének okait, a birtokos-építtetővel való esetleges összefüggéseit is kereste. Alapos levéltári kutatásai során a győri jezsuiták iratai között egy olyan szerződésre bukkant, amely igazolta, hogy a napvilágra került sekrestye másodlagosan épült a hajóhoz, a falakon kétrétegű vakolat van. A maradványok és az archív dokumentumok megengedték a rajzi rekonstrukciót, a helyreállítás azonban visszafogott és arányos maradt. Abban a fennmaradt középkori falazatok érvényesülnek, ugyanakkor a jellegzetes kortárs formakincs is aránytévesztés nélkül jelenik meg, néhány elemben: a kiegészítések téglafalazatában, az egyszerű fa oltármenzában és az új sekrestyeajtóban, kilincsében.
