A veszprémi egyházmegye múltját feltáró sorozat ötödik, eredetileg 1936-ban napvilágot látott kötete egy különleges sorsú helyszínre vezeti az olvasót. A szerző, Molnár Ernő (1891–1976) veszprémi egyházmegyés pap – aki rajztanárként és lelkipásztorként egyaránt az egyházmegye szolgálatában állt – e páratlan alaposságú, gazdag forrásanyagon nyugvó munkájában a Nagyjenő–tüskevári pálos kolostor történetének maradandó értékű feldolgozását nyújtotta.
Mivel az eredeti mű napjainkra igazi ritkasággá vált, elengedhetetlen volt az újbóli kiadása. A fényképeken látható hasonmás kiadás 1996-ban, a devecseri Kastély Könyvtár gondozásában jelent meg. A Pfeiffer János püspöki levéltáros által útjára indított sorozat megszokott arculatától eltérő megjelenésű kiadványt 31 kép, név- és helymutató, valamint hiánypótló iratmásolatok teszik teljessé.
A kötet címében szereplő kettős elnevezés – Nagyjenő és Tüskevár – dióhéjban sűríti magába a szerzetesi közösség viszontagságos történetét. A rendházat 1310 táján alapította Miklós győri püspök a pálos rend számára. A középkorban virágzó mezővárost, Nagyjenőt a mohácsi vészt követő többszöri oszmán pusztítások – a templommal együtt – a földdel tették egyenlővé. A harcok elcsitulása után a romba dőlt, elvadult területet előbb gúnyosan, majd hivatalosan is Tüskevárnak nevezték el, mintegy emléket állítva a pusztulásnak. Molnár Ernő munkája e korszak építészettörténetét, valamint a 19. századi régészeti feltárásokat – amelyek Ádám Iván és Bergh Károly nevéhez kötődnek – tárja az olvasó elé.
A pálosok visszatérése hosszas küzdelem eredménye volt: 1717-es első próbálkozásukat követően végül 1741-ben tértek vissza a tüskevári romokhoz, hogy a kor ízlésének megfelelő, igényes formában építsék újjá a rendházat és a templomot. Ez a hitbéli és építészeti másodvirágzás azonban rövid életűnek bizonyult, hiszen II. József 1786-os rendelete a pálos rendet sem kímélte. A kötet függelékében idézett egykorú vagyonleltárak száraz, mégis megrendítő hűséggel tanúskodnak a feloszlatásról. A gazdag berendezést a környező falvak egyházközségei között osztották szét, a gazdátlanul maradt épületek köveit pedig a helyiek saját házaik építéséhez hordták el, így az épületegyüttes lassan az enyészeté lett.
Bár az egykori falak napjainkra teljesen eltűntek, és helyén, a tüskevári Barát-réten ma már csak a régészeti lelőhely csendje őrzi a hajdani kolostor emlékét, a múlt nem veszett el nyomtalanul. A legszebb faragott kőmaradványok ma a tüskevári helytörténeti gyűjteményben leltek menedékre. Molnár Ernő könyvének hasonmás kiadása pedig gondoskodik arról, hogy a Nagyjenő–tüskevári pálosok története ne merüljön feledésbe, és továbbra is méltó helyet foglaljon el a hazai egyháztörténetírás lapjain.
