Kereskedelmi forgalomban ma már csak elvétve, igazi antikvár ritkaságként bukkanhatunk A Veszprémi egyházmegye multjából című sorozat 6. kötetére, amely 1937-ben látott napvilágot. Dr. Aggházy Mária műve első pillantásra egy a sok, szűkebb fókuszú helytörténeti kiadvány közül. A mindössze 122 oldalas, átlagnál rövidebb terjedelmű kötet azonban gondos lábjegyzeteivel, szakszerű bibliográfiájával, név- és tárgymutatóival, valamint gazdag képmellékletével jóval többet rejt magában: a hazai egyháztörténet- és művészettörténet-írás egyaránt fontos, de elfeledett mérföldkövének tekinthetjük a könyvet.
Ahhoz, hogy megértsük a 18. századi építkezések súlyát, a szerző messziről, az apátság viharos múltjával indít. A III. Béla uralkodása alatt, a clairvaux-i ciszterci apátság filiájaként alapított monostor történetének első, dicsőséges fejezete a török fenyegetés hatására 1538-ban drámai véget ért; a szerzetesek kénytelenek voltak elmenekülni. A „feltámadás” – és egyben a közösség máig tartó második fejezete – 1629-ben vette kezdetét, amikor a lilienfeldi apát a soproni születésű Újfalussy Mártont nevezte ki zirci apáttá. A hazatérés és az újjáépítés azonban nem ment zökkenőmentesen. A szerzetesrendnek hatalmas anyagi terhet jelentő perek sokaságával kellett visszaszereznie egykori birtokait. Ahogy – az egyre nagyobb arányban magyar nemzetiségű – szerzetesközösség megvetette a lábát, a folyamat az érintett falvak népességére is katalizátorként hatott, és kezdetét vette egy grandiózus templomépítési hullám.
Aggházy Mária kronológiai pontossággal vezeti végig az olvasót ezen a folyamaton, amely Zirc, Polány, Olaszfalu, Bakonykoppány, Nagyesztergár, Nagytevel, valamint a Fejér vármegyei Előszállás és Hercegfalva településeket érintette. Magának a zirci monostornak az újjáépítése 1727-ben, komoly heinrichaui támogatással indult meg. Bár a négyszögletű épület és a templom alapjai már 1732-re álltak, az anyagi források folyamatos szűkülése miatt a befejezés évtizedeket csúszott. A munkálatoknak végül a Padányi Biró Márton püspöksége fémjelezte katolikus restaurációs lendület, valamint az elnéptelenedett falvakba érkező katolikus német betelepülők adtak újabb lökést; így a templom végül 1770-re nyerhette el végső formáját.
A kötet legfőbb erénye a páratlanul alapos művészettörténeti analízis. A szerző aprólékos részletességgel ismerteti az építészeti megoldásokat, leírja az oltárokat, a szószékeket és a freskókat (köztük a lenyűgöző Maulbertsch-oltárképet és a Wagenmeister-freskókat). Ahol a levéltári források engedték, azonosította az alkotókat, arcot és identitást adva ezzel a korabeli mestereknek.
Bár a könyv témája önmagában is figyelemreméltó, igazi jelentőségét a szerző személye adja. Különös belegondolni, hogy ezt a kötetet – amely eredetileg egyetemi doktori értekezésként íródott – a szerző mindössze 24 évesen publikálta. Az a páratlan levéltári kutatómunka és forráskritika, amely ezen a 122 oldalon megmutatkozik, egyenes utat mutatott a későbbi, korszakos jelentőségű életmű felé. Dr. Aggházy Mária, aki később a Szépművészeti Múzeum meghatározó alakjává, a magyarországi reneszánsz és barokk szobrászat, valamint Leonardo da Vinci művészetének nemzetközileg is elismert kutatójává vált, lényegében itt, a bakonyi levéltárak poros helyiségeiben kutatva formálódott azzá az elhivatott és precíz tudóssá, akit később a világ is megismert.
Ez a korai értekezés nem csupán a ciszterci rend dicső újjászületésének krónikája, hanem a modern, forrásalapú magyar egyház- és művészettörténet-írás újraéledésének egyik első, ragyogó kordokumentuma is. Egy kivételes tudományos pálya tökéletes nyitánya, amely megérdemli, hogy leemeljük az antikváriumok eldugott polcairól.
