A Tihanyi Bencés Apátság védőszentjére, Szent Ányosra emlékeztek november 17-én, kedden este. Az apátság búcsúnapján Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát mutatott be ünnepi szentmisét. Homíliájában a ránk bízott világért viselt felelősség, a Krisztusra épülő megújulás és a hűséges éberség fontosságáról beszélt.
A szentmise kezdetén Mihályi Jeromos konventuális perjel köszöntötte az egybegyűlteket, köztük a magyar bencés monostorokból érkezett rendtársakat és az egyházmegyéből érkezett paptestvéreket. Különleges helyszínen ünnepeljük Szent Ányost Tihanyban: Magyarországon egyedül itt áll templom az V. századi gall püspök tiszteletére. I. András király 1055-ben alapította a monostort Szűz Mária és Szent Ányos tiszteletére, így közel ezer éve őrzik itt a szent emlékezetét. De mit mondhat nekünk ma egy másfél évezreddel ezelőtt élt püspök? – tette fel a kérdést a főapát. A szentírási olvasmányok alapján három fontos üzenetet emelt ki: a felelősségvállalást, a helyes alapokra építkezést és a hűséges éberséget.
Az első olvasmányban szereplő Hiszkija király példája arra emlékeztet, hogy a hit nem passzív várakozás. Amikor Jeruzsálemet fenyegetés érte, a király nem csupán imádkozott, hanem megerősítette a várost, gondoskodott a vízellátásról és megszervezte a védelmet. Felismerte felelősségét, és megtette, ami rajta múlott.
Hasonló magatartást tanúsított Szent Ányos is, amikor 451-ben Attila seregei Orléans-t fenyegették. A püspök imádságra, böjtre és bűnbánatra hívta a népet, ugyanakkor segítséget keresett, és maga is részt vállalt a város megmentésében. „A pásztor nem hagyja magára a rábízottakat akkor sem, amikor a helyzet reménytelennek látszik” – fogalmazott Hortobágyi T. Cirill.
Ez a magatartás ma különösen fontos, amikor az egyház sokszor fenyegetésként éli meg a szekularizációt, a vallási közömbösséget, az intézmények tekintélyvesztését és a közösségek fogyatkozását. Ilyenkor könnyen előtérbe kerülhet a védekező szemlélet: őrizzük meg, amink van, húzzuk meg a határokat, és próbáljunk túlélni.
Szent Ányos példája azonban nem a bezárkózásról szól. Nem csupán az egyházi intézményeket védte, hanem az egész város életéért vállalt felelősséget. Ezért ma is kérdés, hogy monostoraink, plébániáink és keresztény közösségeink kizárólag saját fennmaradásukért dolgoznak-e, vagy képesek felelősséget vállalni azért a világért is, amelyben élnek. A bencés hagyományban a monostor mindig több volt a szerzetesi közösség otthonánál: az imádság, a kultúra, a tanulás, a vendégfogadás és a társadalmi felelősségvállalás helye is.
Szent Pál apostol építkezésről szóló tanítása különösen megszólító Tihanyban, ahol a templom alapjai csaknem ezeréves múltra tekintenek vissza. Az altemplom, I. András király sírja és az alapítólevél egyaránt arról tanúskodnak, hogy egy hosszú történet örökösei vagyunk. Elődeink imádkoztak, dolgoztak, tanítottak, szenvedtek és újrakezdték a munkát.
Pál apostol azonban arra figyelmeztet: nem elegendő pusztán építkezni, a döntő kérdés az, milyen alapra építjük azt, amit ma létrehozunk.
A keresztény hagyomány ugyanis nem a múlt formáinak változatlan megőrzését jelenti, hanem élő kapcsolatot Krisztussal, „aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. A megőrzés és a megújulás ezért nem egymás ellenfelei. A megőrzés akkor hiteles, ha a lényeget őrzi, a megújulás pedig akkor valódi, ha nem veszti szem elől az alapot.
Korunk nehézségei próbatételt jelentenek az egyház számára: megmutatják, mi az, ami valóban az evangéliumból született, és mi az, amit csupán történelmi megszokás vagy intézményi önvédelem tartott fenn.
Az evangélium harmadik üzenete a virrasztásra és az éberségre hív. Jézus példabeszédében az okos szolga nem egyszerűen várja ura visszatérését, hanem gondoskodik a ház népéről, idejében kiadja nekik az élelmet. Az éberség tehát nem passzív várakozás, hanem a ránk bízott emberek iránti felelős figyelem.
Szent Benedek Regulája is ezt a lelkületet várja el az elöljárótól: ismerje testvéreit, vegye figyelembe különbözőségüket, és úgy szolgálja őket, hogy senki se vesszen el a rábízottak közül.
Szent Ányos ébersége abban mutatkozott meg, hogy felismerte korának veszélyét, és nem hagyta magára a népét. A mai keresztény közösségeknek is gyakorolniuk kell ezt a figyelmet. Észrevesszük-e, ha valamelyik testvérünk elfárad? Meghalljuk-e a fiatalabb nemzedékek kérdéseit? Felismerjük-e, ha a megszokott formák már nem segítik eléggé az evangélium megértését?
„A valódi hűség éberséget kíván” – hangsúlyozta a főapát. Ez segít megkülönböztetni, mi az, amihez minden körülmények között ragaszkodnunk kell, és mi az, amin éppen a hűség érdekében szükséges változtatnunk.
Tihany közel ezeréves története is arról tanúskodik, hogy a hűség nem mozdulatlanság. A monostor életében voltak virágzó és nehéz korszakok, megszakítások és újrakezdések, története mégis folytatódott Isten hűségéből. Nem azért, mert minden változatlan maradt, hanem mert mindig akadtak emberek, akik újra Krisztusra építették életüket és közösségüket.
Szent Ányos példája arra tanít, hogy a keresztény hűség jelenlét Isten és az embertárs mellett, a remény magatartása. Hortobágyi T. Cirill főapát azért fohászkodott, hogy a tihanyi monostor továbbra is az imádság, a testvéri közösség, az értelmes párbeszéd és a reményt ébresztő szolgálat helye legyen. Olyan otthon, ahol az érkezők a történelmi emlékek mögött megsejthetnek valamit az élő Krisztusból, „akire ez a ház épült, és aki ma is közöttünk él”.
Az ünnepi liturgia fényét a tihanyi apátsági templom kórusának énekes szolgálata emelte.
A szentmisét követően Mogyorósi Ányos plébános atya megáldotta az újraindult 1401. számú Szent Ányos Cserkészcsapat tagjait. Az ünnepség az altemplomban folytatódott, ahol a felnőtt cserkészek ünnepélyes eskütétellel erősítették meg elköteleződésüket a cserkészet és a közösség szolgálata mellett.
A szentmise után szeretetvendégségre hívták a tihanyiakat, a környékbelieket és a vendégeket.
Fotó: Halász Gábor



