Karácsony másnapján, Szent István első vértanú ünnepén Takáts István atya, érseki általános helynök, a Szent Mihály Főszékesegyház plébánosa mutatott be szentmisét. Köszöntőjében hangsúlyozta: amikor Isten elé lépünk, soha nem vagyunk egyedül – egész életünket, szeretteinket, élőket és elhunytakat, örömeinket és terheinket visszük magunkkal az oltár elé.
Szent István vértanúságán keresztül az atya három nagy tanítást emelt ki, amelyek közül az első az élet drámaiságának elfogadását Isten szeretetének fényében.
– Az első gondolat tehát arról szól, hogy vajon hajlandók vagyunk-e az emberi élet drámaiságát elfogadni. Az, hogy ebben az életben jelen van mindaz, amitől félünk, mindaz, ami megsebez minket, de tudjuk-e, hogy Isten szeretete azt is átjárta? Tudjuk-e, hogy Isten szeretete abban is megelőz minket? – hangsúlyozta Takáts István atya.
Majd arról beszélt, milyen fontos a helyes értékek világos felismerése még ellenséges, embertelen körülmények között is. Szent István első vértanú és egy 1950-es években is szolgáló atya példáját említette fel.
– A keresztény ember megengedheti azt, hogy az élet drámaiságával együtt fölfedezzük azokat a kincseket, értékeket, szépségeket, amiket az élet hordoz, és ezeket világosan lássuk, bármi történjen körülöttünk – fogalmazott.
A prédikáció harmadik tanítása Szent István vértanúságának egyik legmegrendítőbb mozzanatára irányította a figyelmet: amikor kövezése közben István „látja a megnyílt eget”. Ez a látás nem menekülés a valóságtól, hanem annak legmélyebb értelmezése: az életet nem a szenvedés, nem az emberi gonoszság és nem a halál felől kell szemlélni, hanem a beteljesedés, az Istennel való találkozás felől. A keresztény ember ereje abból fakad, hogy már most abból a jövőből tekint vissza jelenére, amelyben Isten szeretete mondja ki az utolsó szót.
Takáts István atya külön hangsúlyozta: Szent István tanúságtétele nem maradt hatástalan. A kövezés helyszínén ott állt Saul is, aki helyeselte a történteket. Mégis, István halálának módja – az ellenségeiért mondott imádság, a reménnyel vállalt szenvedés – olyan magot vetett el, amely Saul szívében később termést hozott. A damaszkuszi úton megtérő Saul, a későbbi Szent Pál apostol megtérése már itt elkezdődhetett: amikor meglátott valakit, aki a gyűlölet közepette is szeretni tudott.
Ezzel összefüggésben értelmezte a prédikáció Jézus szavait is: „úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé”. Ez nem a keresztény ember kiszolgáltatottságáról szóló, sötét jóslat, hanem küldetés. A bárány jelenléte a farkasok között azt jelenti, hogy ott, ahol erőszak, gyűlölet, közöny vagy kétségbeesés uralkodik, megjelenhet egy egészen más minőség: a szelídség, az igazság, a remény és a szeretet. Szent István vértanúsága éppen ezt valósította meg – és erre hívja ma is az Egyház tagjait.
A prédikáció végső üzenete szerint a keresztény tanúságtétel sokszor nem szavakkal hat, hanem az élet módjával. Lehet, hogy nem mindenki hallja meg, amit mondunk, de sokakat megérint, ahogyan élünk, ahogyan döntünk, ahogyan szenvedésben is Krisztushoz tartozunk. Így válhat a karácsony öröme és Szent István vértanúsága nem ellentétté, hanem egymást beteljesítő üzenetté: Isten szeretete minden emberi sötétségnél erősebb.
