Szűz Mária, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén az érsekség közel száz munkatársa gyűlt össze, hogy Dékány Sixtus OCist., emeritus zirci apát vezetésével egy teljes napot szenteljen a lelki elmélyülésnek. A közösen töltött idő jó hangulatban, őszinte beszélgetésekkel, elcsendesedéssel és mély tartalommal telt – valódi adventi ajándékká lett mindannyiunk számára.
A lelkinap Udvardy György érske atya köszöntője után az első részében Sixtus atya a Teremtés könyvének első fejezeteit állította elénk, amelyekben feltárul az ember méltóságának titka. A Szentírás első mondatai arról beszélnek, milyen az Isten, és ebből következik az is, hogy kik vagyunk mi. „Isten a saját képmására teremtette az embert” – emelte ki Sixtus atya –, ami nem puszta szép gondolat, hanem az emberi élet legmélyebb igazsága. Istenképiségünk azt jelenti, hogy képesek vagyunk a szeretetre, az igazságra, a kapcsolatra, a szabadságra és arra, hogy felelős, dönteni tudó személyek legyünk.
Innen vezette át gondolatait az organikus, élő Istenkapcsolat fontosságára, amely nem távoli elvek gyűjteménye, hanem bensőséges tapasztalat. A lelkiismeret – Aquinói Szent Tamás szavaival – az a hely, ahol az ember „egyedül marad Istennel”, ahol meghallhatjuk, merre vezet bennünket a Teremtő. A lelkiismeretesség nem szorongó szabálykövetést jelent, hanem éber figyelmet: észrevenni, hová hív Isten, és készen állni az engedelmességre.
Innen fordult Sixtus atya a karácsony misztériuma felé: az ünnep igazi titka nem abban rejlik, hogy mi készülünk, hanem abban, hogy Isten készül hozzánk. Nemcsak megteremtett bennünket, hanem „egyszülött Fiát küldte el közénk”, hogy magára vegye emberségünket, örömeinket és terheinket. Ezért ünnepli karácsonyt az egész világ – még azok is, akik talán nem is ismerik a teljes tartalmát. Valami sejlik bennük abból a fényből, amely a betlehemi éjszakát beragyogta.
Mária személyéről is külön szeretettel beszélt apát úr. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe annak a jele, hogy Isten hűséges. Mária az, aki teljes tisztasággal mond igent az isteni szóra, és aki számunkra is mindig a Fiára mutat: „Tegyétek, amit mond.” Az ő élete, engedelmessége és belső tisztasága az adventi úton is vezeti a hívőt – mint egy szelíd, de biztos fény.
Sixtus atya ezután a szentmisében gyakran elhangzó doxológia („Ő általa, Ő vele és Ő benne…”) mélységére irányította figyelmünket. A mondat nem liturgikus formula csupán, hanem teológiai összegzés: minden Istenben kezdődik, Isten által valósul meg, és Istenhez tér vissza. A keresztény ember feladata az, hogy életének egészét ebbe az isteni körforgásba illessze – munkáját, családját, közösségeit, várakozásait, döntéseit.
A lelkinap második részében Sixtus atya az Ábrahám meghívásáról szóló bibliai fejezetet (Ter 12) elemezte. Ábrahám példája – mondta – a keresztény élet egyik legnagyobb mintája. Mindene megvolt, mégis készen állt arra, hogy Isten szavára elinduljon. Bizalmat tett oda, ahol még nem látott semmit; engedelmességet vállalt ott, ahol út még nem volt; bátorsággal lépett ki egy biztos, de talán terméketlenné vált életformából.
A hívő ember ma is ezt az utat járja:
– rábízza magát Isten ígéretére,
– nem engedi, hogy a külső hangok elbizonytalanítsák,
– nem ülve várja a karácsonyt, hanem útnak indul, cselekszik, készül, növekedik.
Ábrahám megérkezik Kánaánba – ami Sixtus atya szerint annak jele, hogy a hűséges ember mindig megérkezik, még ha hosszú is az út. Advent négy hete ilyen zarándokút: lehetőség arra, hogy mi magunk is megérkezzünk ahhoz a betlehemi jászolhoz, ahol Isten emberré lett.
A mai világ embere gyakran bizalmatlan – mondta Sixtus atya. Nem mer másokban megbízni, nem mer kitárulkozni, nem mer ráhagyatkozni senkire. A keresztény ember azonban tudja, hogy bizalma nem a levegőbe hull: Istenre építjük, aki hűséges, igaz és irgalmas. És ebből fakad, hogy egymásban is képesek vagyunk bízni, közösséggé formálódni, felelősséget vállalni.
A lelkinap végén Sixtus atya így fogalmazott:
„A karácsonyod akkor lesz igazán jó, ha több lettél tőle.
Ha energiát, figyelmet, szeretetet és erőfeszítést tettél bele.”
A nap kiscsoportos beszélgetésekkel, közös gondolkodással folytatódott, majd imádsággal és áldással zárult.
Áldás:
Áldott vagy, Urunk, kősziklánk,
megtartottad életünk építményét,
megmentetted lelkünket
a magánytól és a büszkeségtől,
a bűntől és a gonosztól.
Jó életet engedtél élnünk,
házad népeként,
a te akaratod útján járva.
Áldd meg múltunk napjait
megbocsátó irgalmaddal.
Áldd meg jövőnket
mindörökké.
Áldd meg közösségünket,
és tégy minket gyümölcsözővé szeretetedben
most és az eljövendő napokban.
Ámen.
Ádventi imádság:
Urunk,
közösségünk kősziklája,
tarts meg minket szeretetedben,
újíts meg Szentlelkeddel,
nyisd meg szívünket, hogy befogadjunk téged,
segíts minket, hogy széppé tegyük közösségünket,
hogy befogadjunk téged és testvéreinket,
tégy minket készé, hogy mindenkihez elvihessünk.
Urunk,
köszönjük, hogy szövetségeseddé fogadtál minket,
családoddá tettél minket,
testvéreiddé,
barátaiddá,
eljöveteled tanúivá,
Te, aki közénk érkezel.
Ámen.
