2025. december 4-én Balatonalmádiban, a Szent Imre-templomban tartották meg a decemberi elsőcsütörtöki imanapot papi és szerzetesi hivatásokért. A szentségimádást és az azt követő szentmisét Dr. Udvardy György veszprémi érsek vezette, akit szeretettel fogadott a házigazda plébános, Dr. Bacsa Dávid, valamint a helyi és környékbeli hívek közössége.
Érsek atya köszöntőjében emlékeztetett: az adventi idő nem csupán külső várakozás, hanem mély, belső lelki út. Ennek fényében a szentségimádásban három rövid elmélkedést ajánlott a híveknek, amelyekben az advent lelkületéhez kapcsolódva az élet realitásáról, a szeretet valóságáról és a jóakarat felszításáról elmélkedett – mindezt a papi és szerzetesi hivatásokért mondott imádság összefüggésében.
Első elmélkedésében a főpásztor Jézus hegyi beszédének boldogságmondásait idézte, rámutatva: ezek a mondatok visszahívnak minket az élet valóságához. A mai ember sokszor kerüli a szenvedést, a nélkülözést, a megpróbáltatást, mégis mindez az emberi lét elkerülhetetlen része.
Az advent – mondta – segít levenni a szemünkről a kényelem fátylát, és segít elfogadni, hogy az élethez hozzátartozik az üldöztetés, a félreértés, a lemondás, az igazság melletti kitartás is. A boldogságmondások nem idealizált képet adnak, hanem visszavezetnek a józan, evangéliumi valósághoz.
Ebben a fényben értelmezte a papi hivatást is: a papnak – Krisztus szolgájaként – az egész emberi létet kell megszentelt valóságában hordoznia: fiatalok és idősek, betegek és szenvedők, örömteli és nehéz sorsú emberek mellett állva mutatja meg, hogy Isten Krisztusban az egész emberi életet magához emelte.
A második elmélkedésében a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet idézte. Ennek alapján arról beszélt, hogy a szeretetről alkotott emberi kép sokszor felszínes: érzelmekhez, rokonszenvhez kötjük, és válogatunk, kit és hogyan szeretünk. Isten szeretete azonban más: Ő kezdeményez, kockáztat, egészen odaadja magát, még akkor is, ha viszonzás helyett elutasításban részesül.
A példabeszédben a szőlő ura újra és újra elküldi szolgáit, végül egyszülött fiát is – ez már az isteni szeretet mértéke. Karácsony ünnepe ehhez kapcsolódik: az Atya egyszülött Fiában egészen nekünk ajándékozza önmagát, hogy mi, mint fogadott gyermekei, életet nyerjünk.
Érsek atya arra hívta a híveket, hogy a szeretetről is reálisan gondolkodjanak: a szeretet nem kerülheti el az áldozatot, nem kerülheti el a nehéz helyzeteket, nem vonhatja ki magát a konfliktusokból, ha az igazságért és az üdvösségért kell kiállni. A lelkipásztor ezért Krisztus szeretetét képviseli a közösségben: olykor félreértések, fáradtság, küzdelmek között is hű marad a rábízottakhoz, és nem futamodik meg.
A harmadik elmélkedésében Szent Pál Római levelének 12. fejezetéből idézett: „Ne hasonuljatok a világhoz… a reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.” Ez a szakasz az igazi, keresztény jóakarat arcát rajzolja meg.
Érsek úr rámutatott: a jóakarat nem passzív várakozás, hanem kezdeményező magatartás. Isten maga is ezt teszi: Ő kezdi el a párbeszédet az emberrel, Ő közelít, Ő bocsát meg először. A keresztény ember akkor követi igazán Urát, ha nem arra vár, hogy más tegyen jót, hanem maga lesz az első lépés – akkor is, ha ez kockázattal jár.
A szentségimádást követő szentmisében az Udvardy György érsek atya prédikációjában az üdvösség három lépésben kibontott útját állította a hívek elé.
Elsőként arról szólt, hogy az üdvösség vágya minden ember szívében ott él, még ha sokszor el is fedik a hétköznapok gondjai. Az üdvösség – mondta – nem elvont, távoli fogalom, hanem az Isten élete bennünk: szabadsága, öröme, szeretete, amelyet nem kell elrejteni, nem kell félteni.
Másodikként kiemelte: az üdvösséghez vezető út akkor lesz szilárd, ha Krisztusra, mint sziklaalapra építünk. A homokra és a sziklára épített ház evangéliumi képe egyértelmű: mindannyian tudjuk, hogy sziklára jó, homokra pedig nem érdemes építeni. Krisztus törvénye, tanítása, az Egyház által közvetített útmutatás az a szikla, amelyre az életünket bízhatjuk.
Harmadikként arra hívta a híveket, hogy az üdvösség utáni vágy ne maradjon puszta óhaj: tettekben valósuljon meg. Napról napra, az élet realitásával, a szeretet konkrét döntéseivel, a jóakarat aktív gyakorlásával válik valósággá az, amit az evangéliumban megismertünk.
„Jézus ezért jött – fogalmazott az érsek –, hogy az üdvösség útját megmutassa, és bátorítson bennünket: ha talán már sokszor nekirugaszkodtunk és elbuktunk, most újra kezdhetjük. Isten jóakarattal tekint ránk.”
A szentmise a papi és szerzetesi hivatásokért mondott imádsággal zárult: a hívek kérték, hogy a fiatalok szívében is megszülessen az a bátor válasz, amely kész az életet Krisztus és az Egyház szolgálatára ajándékozni.
A szentmise záróáldása előtt a főpásztor háláját fejezte ki a híveknek és paptestvéreknek a közös imádságért, külön köszönettel fordulva a jelen lévő hittanos gyermekek felé. Rámutatott: az imádságban gyakran többet kapunk, mint amit kérünk, mert az Úr csendben, észrevétlenül formálja a szívünket.
Buzdította a híveket az adventi hagyományok – a roráté szentmisék, a családi imádság, a Szentírás olvasása, a jócselekedetek – hűséges megélésére, majd mosollyal, mégis komolyan kérte:
„Amikor a roráté misére jönnek a testvérek, minden alkalommal hozzanak magukkal még valakit. Ez a jóakarat fellobbantása, és a közösség javát szolgálja.”
Az elsőcsütörtöki imanap hálaadó, kérő és megerősítő ünnep volt. A hívek egységben imádkoztak papi és szerzetesi hivatásokért, miközben advent fényében újra felfedezhették az élet, a szeretet és a jóakarat evangéliumi valóságát.
