A novemberi elsőcsütörtöki imádság különleges helyszínen, a várpalota–inotai temetőben álló, Árpád-kori Szent István király-templomban zajlott. A szentségimádást Dr. Takáts István általános érseki helynök vezette, majd a szentmisét is ő mutatta be Szijártó László esperes, plébános atyával együtt. A templom történelmi légköre és a temető csendje különös áhítatot adott az estének, ahol imádságban és közösségben kérhették a hívek a papi és szerzetesi hivatások kegyelmét.
A szentségimádás három elmélkedésből állt, amelyek mind a hivatás és a tanúságtétel útját világították meg.
Az első a meghívásról szólt: Jézus nem a tökéleteseket hívja, hanem a hétköznapi embereket, akik a jóban lehetnek társai. A sötétség ereje ellen nem haraggal, hanem világossággal lehet küzdeni – Isten mindenkiben látja azt a jót, amellyel építeni tudja országát.
A második elmélkedés a küldetésről beszélt: Krisztus mennybemenetele nem az árvaság, hanem a bizalom jele – Isten szeretetének művét rajtunk keresztül kívánja folytatni. Mi lehetünk Krisztus kezei és lábai, akik által az Ő szeretete elér másokhoz.
A harmadik elmélkedés az Istenre való ráhagyatkozást emelte ki: Jézus bárányként küldi tanítványait a farkasok közé. A bárány szelídsége a krisztusi út jele, hiszen ahol gyűlölet van, ott a keresztény ember a békét, ahol kétségbeesés van, ott a reményt viszi el. „Ne vigyetek magatokkal semmit” – mondja Jézus, mert a tanítvány feladata nem az önbiztosítás, hanem az Isten gondviselésébe vetett bizalom, amely megtart, mint a víz felhajtóereje.
A szentmisében Szent Lukács evangéliuma (22,14–20) hangzott el az utolsó vacsora történetével. Dr. Takáts István helynök atya prédikációjában arról elmélkedett, miért éppen a kenyér és a bor színe alatt hagyta ránk Jézus önmagát.
– Nem a szenvedés látványát akarta megörökíteni, hanem annak lényegét: hogy szeretete életet adó, tápláló valóság – mondta.
A szentbeszéd négy fő gondolat köré épült. A kenyér és a bor az életet jelképezi. Isten az élet Istene, aki arra hív, hogy mindig az életet válasszuk – a hála, a szeretet, az öröm és a nagylelkűség útját.
A megtört ostya megtanítja felismerni Krisztust a megtört emberi életekben is. Ahogy Kalkuttai Szent Teréz anya tanította: aki az Oltáriszentségben szemléli Jézust, az felismeri Őt a szenvedő emberben is.
Az Úr „a mi kezünkre adja önmagát”, hogy mi is az Ő szeretetének eszközei legyünk a világban. Az igazi szentmise ott folytatódik, ahol kilépünk a templom ajtaján, és életünkben tanúságot teszünk Krisztusról.
Végül a megtöretés nem veszteség, hanem átalakulás. Saját sebeink, nehézségeink által válhatunk „kioszthatóvá” a szeretetben – ekkor nyílik meg szívünk mások fájdalmára, ekkor tudunk Isten együttérző szeretetének részeseivé válni.
A szentmise végén Szijártó László esperes atya köszönetet mondott a helynök atyának a reményt és békét hozó szolgálatáért, valamint mindazoknak, akik a templomot és a temető környezetét előkészítették és méltóvá tették az ünnepre. Külön háláját fejezte ki az iskolai közösség tagjainak és a diákoknak, akik tanáraik támogatásával jelen voltak az imádságon.
Nagy öröm volt látni a sok fiatalt ezen az imádságos estén – együtt kérhettük az aratás Urát papi és szerzetesi hivatásokért.
