A szápári Szent Péter és Pál apostolok plébániatemplom
Szápár közel 500 lelkes bakonyi falu a Szápári-ér mentén, három megye határán; 1809-ben újraalapított plébániája a Zirci esperesi kerületbe tartozik. A település nevét középkori oklevelekben először 1341-ben „Villa Zapor” alakban említették először. A Szapáryak ősi lakhelye volt, a Sánc-hegyen álló erősségük az oszmán hódítás idején a faluval együtt elpusztult. A család egyetlen örököse, György ekkor elmenekült, a község pedig még a 18. század első felében is pusztának számított. Ismert írott források középkori templomát nem említik.
A település 1747-ben tűnik fel újra, ekkor Csesznek várához tartozott. A községet a már a 15. században több szolgabírót adó, majd 1722-ben grófi rangra emelkedő Szapáry család grófi ágában 1723-ban született János, Sopron vármegye örökös főispánja, Fiume kormányzója telepítette be felvidéki szlovák (tót) lakosokkal az 1740-es évektől kezdődően. Ők kezdetben, saját templomuk nem lévén, a szomszédos jásdi templomépítkezésbe kapcsolódtak be, amit az ottani birtokos, gróf Zichy István anyagilag támogatott. A templom azonban egyharmad részben a szápáriak pénzéből épült, akik ide, a hét kilométerre lévő templomba jártak istentiszteletre.
A ma is álló szápári templomot gróf Szapáry János fia, Pál (1753–1825) építtette 1770-ben, ahogy azt a kapu kőkeretén olvasható évszám is jelzi. Faller Jenő településtörténeti monográfiája (1934) idézi, hogy a szapáriak 1784 júniusában a veszprémi püspöktől már káplánt kérvényeztek, hivatkozva arra, hogy templomukat „néhány esztendő előtt … a Méltóságos Földes úr Saját Kegyes költségén megépítette”. Ugyanekkor alapították a helyi lelkészséget. A katolikus híveket kezdetben a Fejér megyei Bodajk, majd Súr gondozta, önálló plébániává azonban csak 1809-ben szervezték. A település kegyurasága adásvétel útján 1855-ben változott meg.
A település főutcájának közepe táján emelkedő dombon, téglány alaprajzú, falazott kerítéssel körbevett egykori temetőkertben áll a templom. Tornyos főhomlokzata a megközelítés irányába, a főutca felé néz, így tájolása szabálytalan, szentélye észak-északnyugati irányú. 1860-ban Rómer Flóris feljegyezte, hogy a templomot temető veszi körül; ma azonban az árkádívekkel erősített téglakerítésen belül csak néhány sírkő található, a templom melletti és mögötti területet használják temetőnek napjainkban.
A magas rangú, országos ügyekben eljáró, bécsi, pozsonyi körökben forgó építtető előkelő ízlése a mai napig tükröződik a megkopott falak közt. A különleges kialakítású, finom barokk részletekkel bíró templomépület jelentőségét a kortársak is érzékelték, így a helyi hagyományban meggyökeresedett az a vélekedés, hogy az ismert osztrák tervező, a tatai uradalom építésze Fellner Jakab tervezte volna. Ezt írott adatok nem támasztják alá.
Az ovális alaprajzú hajóhoz azonos szélességű szentély és homlokzati előépítmény csatlakozik. Előbbi sarkai kívül egyenes záródású, sarkain lemetszett, faltükrök tagolják, bent enyhén ívelt átmenettel egyenesen záródik; utóbbit a szélső szakaszok felé rétegzett óriáspilaszterek tagolják, köztük kosáríves záródású, kőkeretes kapu, felette a karzatot megvilágító nagyméretű félköríves ablak nyílik. A centrális és hosszanti elrendezés egységét a körbefutó, magas, tagolt koronázó párkány erősíti. A főhomlokzat tömbjéből egyszerű hasábos toronytest emelkedik ki, melynek órapárkány feletti, vörös réz, lanternás sisakja azonban valódi remekmű, bár mesterének nevét sajnos nem ismerjük. A templom bal oldalához sekrestye csatlakozik.
A belsőbe az egyetlen árkádívre támaszkodó, a hajóba törtívű mellvéddel benyúló orgonakarzat alatt lépünk. A belsőben a hosszanti elrendezés erőteljesebben érvényesül: a hajó kívül íves falai a belsőben tagoltak, az oldalfalak belül egyenesek, csak két-két szakaszon: a karzathoz, illetve a diadalívhez történő csatlakozásnál képez átmenetet íves falszakasz. Ez utóbbiakat kettős pilaszterek tagolják, az íves formát a felettük húzódó párkányszakaszok hangsúlyozzák, ezekre támaszkodik a hajó boltozata. Jelenleg a belső két színre színezett, azonban az archív fotókon díszítőfestés látható. Ennek korát, illetve az esetleges eredeti barokk kifestés maradványait a magasra felhúzódó nedvesség felett esetleg restaurátori kutatás még felszínre hozhatja.
Az épületet 1810-ben földrengés rongálta meg. Az ezt követő helyreállítás 1820-ban fejeződött be, zirci kőművesmester dolgozott rajta. Feltehetően e munka részeként készülhetett az a főoltár, amely ma már nincs a helyszínen. Felépítménye fém- vagy fémszínezett, applikált sugárkoszorúval, oromzata szobrászi díszítésű volt. A főoltár mai állapotában vegyes történeti állagú. A megmaradt 19. századi retabló két szélén egy-egy barokk, faragott fa puttó szobrát helyezték el (feltehetően a korábbi fő-, esetleg mellékoltárokról). A pasztofórium ajtaja 20. századi iparművészeti munka. A mai oltárkép a szentély hátfala elé függesztett, a teljes falmezőt kitöltő modern vászonkép „Károlyi Gy.” munkája. Összetett ikonográfiája Krisztus keresztre feszítését, a Szentháromságot és a templom tituláris szentjeinek ábrázolását egy kompozícióba vonja össze. A 19. századi eredeti olajfestmény ma a barokk sekrestyeajtó fölött található, Szent Péter és Szent Pál apostolok álló alakjával az ugodi és tatai ábrázolástípus szerint.
A 18–19. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek a kőrisfa főoltáron kívül két Szűz Mária-, egy Szent Anna-és egy Szent Vendel-képet, valamint egy faragott fa Szentháromság szobrot, „corulei colori” festett sekrestye szekrényt, gyóntató széket írnak le. A kiemelkedő kvalitású, eredeti barokk berendezésének néhány darabja a mai napig a templomban fennmaradt. Ezek fából gazdagon faragott és vöröses színnel márványmintásra színezett berendezési tárgyak: a keresztelő medence és a szószék. Utóbbi a diadalív előtti íves falszakaszba épített és a sekrestye felől közelíthető meg. A tört ívű mellvéd oldalait meredek voluták választják el, ezeken egy-egy térdelő és széles mozdulattal felfelé mutató puttó szobra. Közöttük a mellvéden aranyozott dombormű, amelyen természeti környezetben, mint egy ágakból rótt oltár előtt állva két tanítványnak prédikáló Krisztus alakja látható, aki jobbjában hosszú szárú keresztet tart, tekintetét és balját pedig az égre emeli. A barokk keresztelő medence ma a szószék közelében, a szentély falába rögzítve tálból és fedőjéből áll; írott források szerint eredetileg a Jézus keresztelése jelenet két alakja koronázta.
1860-ban Rómer Flóris a magyarországi harangokat felleltározó útjai során Szápáron járva feljegyzi, hogy a „Szápáry család ős jószágán létező egyház elég csinos és a tán régi faragványú, Szentháromság-szobrán kívül figyelmemet gerjeszté azon szépen festett Szent Teréz több szentek társaságában ábrázoló kép is, mely a szentmártoni (t.i. győri bencés) templomból a szerzet feloszlása alatt ide hozottnak állíttatik.” A templom körüli tér bolthajtások által erősített fallal van kerítve, és sokáig temetőül szolgált. Korábbi két barokk harangja – a kisebb még a templom felépülte előtt, 1753-ban Szent József tiszteletére, a nagyobb 1794-ben Győrben készült –, ma már nincsenek meg. Mai harangjait 1948-ban a Szlezák-műhelyben, illetve Sopronban öntötték.
A 20. századi felújításokat Kara József Árkád (1905–1983) bencés szerzetes, 1939-től szápári adminisztrátor, 1950-től plébános végeztette. Szápáron elsőként iskolát épített 1941-42-ben, majd 1943-ban a templomkert kerítésfalát újíttatta fel, 1944-ben bevezettette a villanyt. A világháborús ágyúzásban megsérült tornyot javíttatta, az oltárszekrény megrongált ajtaja helyett újat készíttetett. 1955-ben ő állíttatta a Lourdes-i barlangot, orgona-harmóniumot szerzett, 1971-ben szembe miséző oltárt készíttetett. Több renoválást (külső 1950, tető héjjazat 1959, belső 1969) követően a 2000-es évek elejére a templom rossz állapotba került. Szakaszos felújításából megvalósult a tetőfelújítás és részleges homlokzatfelújítás.
