Nagycsütörtök este a Szent Mihály Főszékesegyház falai között ünnepelték az utolsó vacsora emlékére bemutatott szentmisét, amelyet Dr. Udvardy György veszprémi érsek vezetett. A szertartással kezdetét vette a húsvéti szent három nap ünneplése, amely Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumába vonja be a hívő közösséget.
Udvardy György érsek atya köszöntőjében arra emlékeztetett, hogy a nagyböjti készület után elérkeztünk ahhoz az estéhez, amikor Jézus szava hív bennünket: „Menjetek, készítsétek el a húsvéti lakomát.” A hívek e meghívásra válaszolva gyűltek össze, hogy az Egyházzal együtt ünnepeljék az Eucharisztia alapítását, a lábmosás példáját és a papság ajándékát.
Az evangéliumi szakasz Jézus szeretetének végső jelét tárta elénk: az Úr, aki tudta, hogy elérkezett órája, lehajolt tanítványaihoz, és megmosta lábukat, példát adva az alázatos, szolgáló szeretetre.
Homíliájában György érsek atya kiemelte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez az emlékezés azonban nem puszta felidézés, hanem jelenvalóvá tétel – az Eucharisztia szentségében Krisztus maga van jelen. Az Eucharisztia az Egyház élete és forrása: benne értjük meg a közösséget, a testvériséget és a szeretet parancsát.
A szentmise során elhangzott: az Eucharisztia számunkra táplálék, úti eledel, gyógyulás és erőforrás. Ahogyan egy ember arcában egész személye tükröződik, úgy a kenyér és bor színe alatt a teljes Krisztus jelenik meg számunkra – tanításaival, szeretetével és áldozatával együtt. A homília központi üzenete a krisztusi élet követése volt: nem csupán emlékezni Jézusra, hanem úgy cselekedni, ahogyan Ő cselekedett.
A lábmosás szertartása ennek a szolgáló szeretetnek lett látható jele, amelyre minden keresztény meghívást kap.
A szentmise az oltárfosztás szertartásával zárult. Az Oltáriszentséget a mellékoltárhoz vitték, az oltárt pedig lecsupaszították – kifejezve Krisztus önkiüresítését és a szenvedés kezdetét.
Ezt követően a hívek a sötét zsolozsmában folytatták az imádságot. A gyertyák sorra kialvó fénye az apostolok elalvását és a sötétség óráját jelképezte, ugyanakkor az utolsó, Krisztust jelképező gyertya fénye azt hirdette: a világosságot nem győzheti le a sötétség.
A nagycsütörtöki liturgia mély csendje és ünnepélyessége arra hívta a híveket, hogy virrasszanak Krisztussal, és lélekben kísérjék Őt a szenvedés útján – hogy majd a feltámadás örömében is részesülhessenek.
