A program a helyi Szűz Mária-templomtól indult körmenettel, amelyet Dasek Viktor jásdi plébános vezetett. A hívek innen zarándokoltak a kegyhelyhez, a szentkúthoz, ahol az ünnepi szentmisét mutatta be Dr. Udvardy György érsek.
Homíliájában Máriára, mint az Egyház Anyjára irányította a figyelmet. Három üzenetet fogalmazott meg, amelyet szívünkbe vagy – ahogy ő mondta – „zarándoktarisznyánkba” helyezhetünk. Az első: az anyához mindig lehet fordulni – Szűz Mária, az Egyház Anyja is ilyen, aki ismeri életünk minden rezdülését, akihez kérhetünk, panaszkodhatunk, hálát adhatunk. A második: Máriához kapcsolódva mindig az Egyházhoz is kapcsolódunk – közösséghez, tanításhoz, ünnephez. Végül harmadik gondolatként kiemelte: Mária a győzelem, a bátorság és a remény asszonya, aki az Istentől kapott Szentlélek erejére emlékeztet minket – arra az isteni jelenlétre, amely segít megküzdeni félelmeinkkel és feladatainkkal.
Az érsek külön kitért arra is, mennyire fontosak a keresztény hagyományok, az ünnep megtartása, az istenes tanítás továbbadása – nemcsak múltbéli örökségként, hanem jövőt formáló erőként. Azt hangsúlyozta: „az ünnep fölemeli a lelkünket, megerősíti identitásunkat, bátorít bennünket, közösséget teremt”.
A szentmise végén Dr. Udvardy György érsek köszönetet mondott mindazoknak, akik időt szenteltek a búcsúi ünnepre, külön is megköszönve Dasek Viktor plébános és munkatársai szolgálatát. Mint fogalmazott: „az ünnepben mindig sokkal többet kapunk, mint amit remélünk”, mert „az ünnepben az Isten ajándékoz meg bennünket” – önmagunkkal, közösséggel, és azzal a hagyománnyal, amely bátorít, hogy „áldássá tudjunk lenni mindannyian”. A húsvéti időszak lezárásával most a liturgikus évközi idő következik, amelyben a mindennapok megszentelése, a keresztény méltóság megélése a feladatunk. „Remény zarándokai vagyunk – egy ilyen búcsúünnep is a remény jele mindannyiunk számára” – zárta gondolatait az érsek.
Dr. Udvardy György homíliáját teljes terjedelmében itt olvashatják:
– Kedves paptestvérek, kedves testvérek!
Egyházunk a kezdettől fogva erős hittel vallja Boldogságos Szűz Máriáról, hogy ő a kegyelemmel teljes. A Szentlélektől eltelt. Ő a kiválasztott, ő az, aki az üdvösség művében senki mással össze nem hasonlítható hivatást kapott az Istentől. A bűn nélkül való, ő az, aki világra szülte Jézus Krisztust, az Isten fiát, nekünk adta.
Ő az, akiről azt mondja a Szentírás:” Boldog vagy, mert hittél mindannak a beteljesedésében, amit az angyal mondott neked”. Ő az, akivel együtt mi is szeretnénk újból életünk minden pillanatában kimondani, legyen nekem a te igéd szerint. És ő az, aki szívébe véste a szavakat és el-elgondolkozott a kimondott szavakon.
Pünkösd ünnepéhez kapcsolódóan ünnepeljük Boldogságos Szűz Máriát, mint az egyház anyját. Nyugodtan mondhatjuk az egyház édesanyját. Fontos ünnep ez, nemcsak Mária személyével kapcsolatban, hanem az egyházzal kapcsolatban is. Az egyház természetét is nagyon szépen mutatja, hogyan is gondolkodunk az egyházról.
Ott van a Szentlélek kiáradásakor az apostolokkal. Ott van Jézus kíséretében és ott van Jézussal az Isten dicsőséges jobbján. A mennybe fölvétetett.
Ez a három szentírási szakasz, amit az imént hallottunk, ezek pontosan a személyére, a hitének titkára és arra is rámutat, mi hogyan tekinthetünk Boldogságos Szűz Máriára. És miért jó ez nekünk? Hallottunk egy leírást az ősbűn elkövetéséről, ahol megtörik a bizalom, ahol ellenségeskedés, értetlenség alakul ki az első emberpár között, és ott van mindennek az oka, okozója, a gonosz lélek, a Sátán. De ott van Isten ígérete is. „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé.”
Így tekintünk Boldogságos Szűz Máriára, mint akiben beteljesedik Istennek az ígérete. Egyházunk anyja. Három gondolatot szeretnék a mai búcsúi ünnepen kiemelni a kedves testvéreknek, mintegy szívükbe helyezni, illetve, ha valaki távolabbra megy, akkor a zarándoktarisznyába helyezni, ezeket a gondolatokat.
Az első talán az, és ezt jó tudni, hogy az édesanyához mindig szólhatunk. Ha azt mondjuk, hogy ő az egyház anyja, akkor mi az egyház gyermekei mindig szólhatunk hozzá. Kérhetünk, fohászkodhatunk, hálát adhatunk, vagy egyszerűen csak elmondjuk a bajunkat. Azt a bajt, amit még csak értelmezni sem tudok, csak rossz, csak fáj. Akár elmondhatom, hogy hibáztam, hiszen hol lehet elmondani a gyónáson kívül a legőszintébben, a legtisztábban? A családi otthonban, ahol az anya egyébként is mindent tud. Tudja azt, mi van a szívemben, tudja azt, mit tettem, merre jártam, mi volt a jó, minek örültem, de jó, hogy kimondhatom. Milyen jó, hogy így tekinthetünk a Szűzanyára. Kimondhatjuk kéréseinket, kimondhatjuk köszönetünket, és kimondhatjuk azt is, amit elhibáztunk. Egyházunk anyja. Ő ismer bennünket és nem csak egyszerűen emberi ismerettel, bár ez is óriási dolog, hanem úgy ismer bennünket, ahogyan az Isten föltárja előttünk önmagunknak a lehetőségeit is.
Az anyához mindig fordulhatunk, mert oltalom, mert meghallgat, mert gondoskodik rólunk, azért, mert anyai oltalmával szinte így lehetne mondani, tovább szüli a gyermekeit, hiszen amikor neveli, amikor kíséri, amikor beszélni tanítja, amikor imádkozni tanítja, amikor elengedi, mert ez is az életünkhöz hozzátartozik, hiszen ahhoz, hogy önállóak legyünk, szükség van az anyának arra, hogy elengedjen bennünket, amikor elenged, akkor is tovább szül bennünket. Így van ez Boldogságos Szűz Máriával is. Fölragyogtatja a krisztusi erényt, fölragyogtatja a mi méltóságunkat, és ugyanígy kísér, bátorít, de elenged, hogy szabadon tudjuk élni az életünket. Milyen nagy dolog az. És milyen nagy nehézséget tud okozni, amikor egy gyermek nem tud leválni a szülőről, édesanyáról, és milyen nagy nehézséget tud okozni az, amikor egy édesanya, édesapa úgy ragaszkodik a gyermekéhez, hogy nem engedi meg, szabadon felnőtt legyen. Mária nem ilyen.
Aztán a másik, amit szeretnék kiemelni a mai ünneppel kapcsolatban.
Jó volt azt hallani az apostolok cselekedeteinek a leírásában, hogy Mária együtt volt az apostolok közösségével abban az emeleti teremben, ahol többször együtt voltak, és ahol várták a Szentlélek érkezését. Amikor Máriához kapcsolódunk, akkor mindig közösségben vagyunk az egyházzal. Talán nem tulajdonítunk ennek nagyon nagy jelentőséget. Sőt, sokszor mi magunk is átvesszük a világ vagy éppen az ideológiáknak az egyházról kialakított véleményét, és ilyen elegáns távolságtartással beszélünk az egyházunkról, ahol egyébként felnőttem, ahol egyébként a kegyelmeket kapom, ahol az istenes életre jutottam. Mária abban segít bennünket, amikor hozzákapcsolódunk, például most itt, akkor az egyház egészéhez kapcsolódunk. Mert éltet bennünket, mert számunkra az egyház mindent jelent a tanításban. Mennyire jó, hogy őseink megőrizték a hitet, s mennyire jó, hogy átadták nekünk a hitnek a tanítását. Mennyire jó, hogy vasárnapról vasárnapra, vagy ünnepről ünnepre hallhatjuk Isten igéjét és hallhatjuk a prédikációt. Istenes tanítás ez. Sokszor nem is látjuk ennek a jelentőségét. És persze bele sem tudunk gondolni azoknak az életébe, akiknek ez nincs ott. Őket nem tanította senki az istenes életre, nem hallott időről időre lelket emelő tanítást, nem tudott részt venni lelket emelő liturgiában, és mi pedig, az egyház gyermekei sokszor csodálkozunk, sőt megbotránkozunk, hogy milyen a világ. Hát milyen is lenne? Isten nélkül milyen lenne? Mi megkapjuk az Isten ismeretet. Megkapjuk azt, hogy az egyházunk tanít bennünket. Megkapjuk az ünneplés ajándékát. Ez is milyen érdekes. Az ünnepről úgy gondolkodunk sokszor, hogy az olyan, amit majd valaki megcsinál, valaki előkészít. És ez sok esetben igaz, hiszen megvannak a felelősök az énekért, a liturgia előkészítésért, a körülmények biztosításáért, de az ünnepért nekem mindig magamnak is tenni kell. És hogyha aggodalommal tekintünk a jövőbe, a közeljövőbe, mi lesz, hogyan lesz? Nem csak a politikai helyzet, nem csak a társadalom. Mi lesz az emberrel? Mi lesz a jövő generációival, mi lesz a neveléssel, akkor érdemes azon elgondolkozni, milyen jó, hogy mi az egyházhoz tartozunk. Milyen jó, hogy az egyház óv bennünket, véd bennünket. Milyen jó, hogy az egyház ünnepelni tanít bennünket. Sokszor nem becsüljük sokra az ünnepet. Pedig az ünnep fölemeli a lelkünket. Az ünnep erősíti az identitásunkat. Az ünnep bátorít bennünket, az ünnep közösséget teremt. Azt gondolom, hogy a közeljövőben még nagyobb jelentősége van egyházi ünnepeinknek, ilyen búcsúi alkalmaknak, ahová kérem, bátorítok mindenkit, hívjuk a barátokat, rokonokat, ismerősöket. Gyertek, jöjjetek el, nézzétek meg, éljétek át. Azért, hogy emberek tudjunk maradni az ünnepben, a tanításban, a közösségben, az egymásért való felelősségvállalásban. Mennyire fontosak a hagyományaink, amelyek az egyházban megszülettek.
A hagyomány az nem egyszerűen szokást jelent. Így szoktuk, elődeink is így szokták. Van ilyen része is. A hagyomány azt jelenti, hogy továbbadjuk az életet, továbbadjuk az életre szóló tanítást, továbbadjuk az életre szóló mindennapi viselkedési formát. Csak egy példát hadd mondjak.
Azok a testvérek, akik nem tudtak eljutni a hitre, vagy nem gyakorolták a hitüket, nem volt módjuk az egyház közösségében élni, akkor, amikor meghal valaki közülük, és kellene a temetést intézni, olyan elesetten tudnak viselkedni, szinte fájóan, szinte az ember szíve belerendül. Miért? Mert nem volt módjuk megtanulni a hagyományt. Nem volt módjuk megtanulni azt, hogyan viselkedünk az élet nehéz, sorsfordító eseményeiben? Lehet a szokásokat lekicsinyelni. Lehet azt mondani, hogy ez régen így volt, de most már mi nem így élünk. Hogyan élünk mi? Olyan hagyományokat szükséges megerősíteni, amelyek éltették az elődeinket, amelyek éltetnek bennünket is. És ezt nem várhatjuk kívülről. Ez az öngondoskodás kérdése. Bátorítok mindenkit, az itt jelenlévőket is, akarjuk megőrizni a hagyományainkat. Mert az életet adjuk át. A mindennapi élet viselkedését adjuk át. És természetesen, amikor azt mondom, Máriához kapcsolódunk, az azt is jelenti, hogy mindig az egyházhoz kapcsolódunk. Ez azt is jelenti, hogy felelősséget vállalok az egyházamért. Nem véleményezem, nem kívülről mondok – sokszor megalapozatlan – állításokat. Fáj, amikor bántják az egyházat. És fáj, amikor az egyház bűne vagy gyengesége napvilágra kerül, vagy éppen szembesülünk vele, vagy amikor épp a bizalmat rombolja szét, ez fáj.
Persze, hogy látom sokszor szüleim, testvéreim vagy magam gyengeségét, de az én családom és nem fogom bántani, hanem éltetni akarom, hanem erősíteni akarom, hanem azt akarom, hogy jobb legyen. Így tekintünk az egyházunkra is.
Mária, mint az egyház anyja, abban is segít bennünket, hogy higgyük e, a megváltás és a megváltásnak a tapasztalata az mindig küzdelemmel jár.
Sokszor elképzelünk magunknak olyan keresztény életet, hogyha jobban szeretem a Jóistent és ő is engem, akkor minden rendben lesz az életemben, akkor nem kell küzdeni. És Jézus ilyet nem mondott. Jézus a maga életére hív meg bennünket. Jézus a megváltásért való küzdelemre hív meg bennünket. Meg kell küzdeni önmagamban a gyengeségeimmel, a félelemmel, a reménytelenséggel, a múlt eseményeivel, de az Isten újjáteremt, új szabadságot ad. És Mária, mint az egyház anyja, bátorít bennünket a tisztánlátásra, bátorít bennünket arra, hogy készek legyünk a nehézségek vállalására, és mindvégig Jézus Krisztusra mutat.
A küzdelem a jóért, küzdelem az igazságért, küzdelem a megváltottságért, az nem másoknak a feladata, hanem a mi feladatunk is.
És ez igaz a mindennapi élet gyakorlatára, igaz közösségeink életére, igaz egyházunk életére, igaz a társadalom formálására is. Amikor azt mondjuk, Mária az egyház anyja, akkor ezzel együtt azt is állítjuk, hogy Mária a világnak is az anyja, hiszen az egyháznak a világhoz van küldetése. Ahhoz a világhoz, aki még nem ismeri, vagy kevéssé ismeri Jézus Krisztust és a megváltás örömhírét. Milyen jó testvérek, hogy itt most ezen az ősi Mária kegyhelyen elmélkedhetünk önmagunkról, egyházunkról, jövőnkről, felelősségünkről. És nem kell félni. Isten benne van a jövőben. Isten nem vonja vissza a jóságát, nem vonja vissza az irgalmát. Isten jót akar. Még akkor is, ha körülmények megpróbálnak bennünket. De ezek azért vannak, hogy jobban szeressük az Istent, és azért vannak, hogy jobban szeressük egymást, az egyház közösségét.
Máriára, mint az egyház anyjára úgy tudunk tekinteni, mint aki Jézus Krisztus mellett ott van. Fölvétetett a mennybe. Ő maga is a győzelem jele. Amikor Máriához fohászkodunk, amikor ide zarándoklunk, akkor ezzel együtt azt is mondjuk, igen, Mária a győzelem jele. A reménység asszonya, a hit asszonya, a bátorság asszonya, a mi édesanyánk, egyházunk anyja. Köszönjük meg a mai ünnepet, köszönjük meg, hogy pünkösdkor, a Szentlélek kiáradásának az erejével bármikor lehetőségünk van az életünkön újítani, életünkön változtatni. Nem azért, mert mi vagyunk ügyesek vagy erősek, hanem azért, mert megkapjuk a Szentlélek erejét. A bölcsesség, az értelem, a tudás, a jámborság, az erő, az Úr félelmének, a tudásnak a lelkét. Ott van bennünk. S Mária ebben bátorít bennünket, anyai szeretetével inspirál. Kívánom, hogy ez a mai búcsúi alkalom is közös imádság, közös éneklés, a szentírási szakaszokon való elmélkedés, ez erősítsen bennünket. Talán nagyobb bátorsággal, nagyobb mosollyal, nagyobb együvé tartozással tudunk egymásra tekinteni, mert Mária egyházunknak az anyja. Ámen.
