A Szent Mihály Főszékesegyház felszentelésének ünnepén Dr. Udvardy György veszprémi érsek mutatott be szentmisét október 5-én a főegyházmegye főtemplomában, pap- és diakónustestvérekkel, valamint az asszisztencia szolgálatával. Az ünnep idén különleges évfordulóhoz is kapcsolódott: egy esztendeje áldották meg újra a megújult főszékesegyházat és szentelték fel új oltárát. A főpásztor homíliájában arra irányította a figyelmet: a templom nem csupán az a hely, ahol az ember keresi Istent – Isten maga akar hajlékot venni közöttünk és találkozni velünk.
„Örömmel köszöntöm kedves testvéreket, főtisztelendő pap- és diakónus testvéreket. Együtt ünnepeljük főszékesegyházunk felszentelésének ünnepét” – köszöntötte a híveket Udvardy György érsek.
A főpásztor emlékeztetett: ezen a helyen több mint ezer esztendeje van jelen az istentisztelet. A történelem nehéz időszakai, pusztítások és újjáépítések után a hívő közösség újra és újra templomot emelt, hogy abban Isten dicséretére áldozatot mutathasson be.
A Szent Mihály Főszékesegyház mai megjelenését az 1907 és 1910 közötti nagy átépítés során nyerte el, az elkészült főtemplomot 1910. október 4-én szentelték újra. A templom felszentelésének liturgikus ünneplése később került október 5-re.
Homíliájában Udvardy György érsek atya arra hívta a híveket, hogy az épület történetén túl gondolkodjanak el azon is, mit jelent maga a templom Isten és ember kapcsolatában. Az ember történelme során mindig kereste azokat a helyeket, ahol kapcsolatba kerülhet Istennel. Ezeket a helyeket különlegesnek tekintette, a legszebbet és legértékesebbet igyekezett adni: tudásából, művészetéből, építészetéből és áldozatából. A kereszténység azonban megfordítja ezt a gondolkodást – mutatott rá a főpásztor. Krisztus megtestesülésében ugyanis maga Isten lép közel az emberhez.
„Persze, az ember szeretne találkozni az Istennel. Persze, az ember szeretné biztosan tudni, hogy itt mindig találkozom, de Isten azt mondja: én itt vagyok, én találkozni akarok veled.”
Isten hajlékot akar venni az emberek között. Ő maga lesz az áldozat és a táplálék, a templom pedig, amelyet az ember legjobb tudásából és képességeiből épít számára, végül magát az embert kezdi építeni.
„Közösséget épít élő kövekből, szent emberekké tesz bennünket és az életszentségre való meghívást állandóan erősíti.”
A templom már puszta jelenlétével is Krisztusra irányítja az ember figyelmét: tornyának keresztjével, harangjának hangjával, a benne ünnepelt liturgiával. A főpásztor Szent Péter apostol szavait idézve emlékeztetett arra, hogy Isten hajlékában érthetjük meg igazán: választott nép, királyi papság, szent nemzet és tulajdonul lefoglalt nép vagyunk. Minden alkalommal, amikor vasárnap vagy egy ünnepen elindulunk a templomba, valójában Isten meghívására válaszolunk.
„Azt éljük meg, hogy az Isten kiválasztott bennünket. Meghívott, magához hívott bennünket” – fogalmazott érsek atya.
A templomban a szentségek, a tanítás és az ünneplés által formálódik a keresztény közösség. Olyan testvéri közösséggé, amelyben már nem pusztán emberi szempontok alapján tekintünk egymásra, hanem olyan emberekként, akiket Isten a keresztségben meghívott.
György érsek atya különösen is hangsúlyozta az ünneplés jelentőségét.
„Isten hajlékában mi ünnepre kapunk meghívást. Isten hív bennünket ünnepelni.”
Ide hozzuk saját életünket, erőfeszítéseinket, örömeinket és terheinket, Isten pedig táplálni, erősíteni, gyógyítani és reménnyel eltölteni akar bennünket.
A templom azért is különbözik életünk minden más terétől, mert középpontjában az oltár áll. Az oltár Krisztusra mutat, rajta valósul meg az eucharisztikus áldozat, és innen kapja táplálékát Isten népe. A főszékesegyházban az Eucharisztia színe alatt valóságosan jelen van Krisztus, a Megváltó. Az Istennel való találkozás azonban nem ér véget a templom falain belül. A liturgiában megerősödött közösség küldetést kap:
„Menjetek és szenteljétek meg azt a világot, ahonnan jöttetek.”
A világ talán nem változik meg körülöttünk egyik pillanatról a másikra – hangsúlyozta a főpásztor –, a keresztény ember azonban arra kap meghívást, hogy maga legyen jelen benne megszentelő erőként.
A templomszentelés ünnepe ezért egyben a hála alkalma is. Hála az Egyházért, amely gyermekeiként meghív bennünket; hála az elődökért, akik áldozatot hoztak azért, hogy templom épülhessen ezen a helyen, és amikor az leromlott vagy elpusztult, újra felépítették; és hála azért a közösségért, amellyel együtt dicsőíthetjük Istent.
A veszprémi főszékesegyház története különösen is magán viseli ezt az újrakezdést. A török időkben Veszprém többször gazdát cserélt, hosszú időn keresztül szünetelt a püspöki székvárosban a liturgikus élet, a székesegyházat pedig története során többször újjá kellett építeni. Mindezek után ma ugyanazon a helyen ismét az történhet, amiért a templom épült: Isten népe összegyűlik és ünnepli a liturgiát.
„Dicsőítjük az Istent, dicsérhetjük az Istent, és szentként akarunk élni” – fogalmazott Udvardy György.
A szentmise végén a főpásztor visszatért homíliája központi gondolatához: az ünnep nem egyszerűen egy régen történt esemény felidézése.
„Ünnepelni hívott bennünket az Isten, mert ő találkozni akar velünk. Nemcsak a múltban, nemcsak egyszer, nem is azt ünnepeljük, hogy valaki találkozott vele, hanem itt, most akart.”
Udvardy György érsek arra buzdította a híveket, hogy merítsenek erőt ebből a találkozásból, akarjanak „élő kövekként templommá épülni”, törődjenek egymással, és tartsák nagy becsben a Szent Mihály Főszékesegyházat.
A főtemplomot, amelyben a veszprémi érsek katedrája áll, a főegyházmegye hagyománya annak „szíveként” nevezi. Az ünnepi szentmise pedig arra emlékeztetett: ennek a szívnek nem csupán az ezeréves falak, a művészeti értékek vagy a történelmi emlékezet ad életet, hanem mindenekelőtt Krisztus jelenléte és az a közösség, amely újra és újra összegyűlik benne, hogy Istent dicsőítse, majd küldetést kapva visszatérjen a világba.
Az ünnepi szentmisén a zenei szolgálatot a Szent Mihály Kamarakórus látta el, vezényelt Vikman Pál karnagy, orgonán közreműködött Kosóczki Tamás.
