Házigazdaként Felker Zsolt plébános köszöntötte a híveket. Az ökumenikus imaórán Sipos-Kinde Zsófia református lelkész osztotta meg gondolatait.
Az elhangzott evangéliumi szakasz (Lk 14) Jézus radikális hívását állította a középpontba: a tanítványság nem felszínes kötődés, hanem tudatos döntés, amely áldozatvállalást, következetességet és felelősséget kíván. Jézus a toronyépítés példájával figyelmeztet: aki útra kel vele, annak számolnia kell azzal, mibe kerül végigmenni ezen az úton.
Az igehirdetés ehhez kapcsolódva az ökumenikus imahét központi témájára, a keresztény egységre mint Isten ajándékára irányította a figyelmet. Az egység nem emberi teljesítmény vagy „megalkotott projekt”, hanem a Szentlélek műve, amely már adott – a mi feladatunk nem létrehozni, hanem megőrizni és ápolni azt. Pál apostol efézusi levelének üzenete ma is aktuális: „Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékében.”
A lelkész hangsúlyozta: a keresztény egység nem egyformaságot jelent. Már az ősegyházban is sokféle háttérből, gondolkodásból és kultúrából érkeztek Krisztus követői, mégis volt valami, ami összetartotta őket: maga Krisztus. Ugyanez igaz ma is. A különböző felekezetek hangsúlyai eltérhetnek, de hitünk alapjai közösek: a Szentháromság, Krisztus megváltó műve, a feltámadás reménye és az evangélium küldetése.
Az igehirdetés rámutatott arra is, hogy az egység törékeny valóság. Ahogyan emberi kapcsolataink – családi, baráti, közösségi kötelékeink – könnyen meggyengülhetnek, úgy a keresztény egység is tudatos figyelmet, párbeszédet és munkát igényel. Ha nem ápoljuk, ha nem találkozunk, nem imádkozunk együtt, nem hallgatjuk meg egymást, akkor az egység lassan erodálódik.
Az egység „kötőanyaga” a békesség – hangzott el.
Ez a békesség három irányban él:
békesség Istennel, amely Krisztusban ajándékként adatott,
békesség önmagunkkal és saját közösségünkkel, gyengeségeink elfogadásával,
és békesség egymással, a különbözőségek tiszteletében.
Ez a békesség nem elvont eszme, hanem maga Krisztus, akit a Szentírás a „Békesség Fejedelmének” nevez. Csak akkor tudunk valódi egységben élni, ha Ő van a középpontban.
Az istentisztelet végső üzenete bátorító és küldő jellegű volt: az ökumenikus alkalmak nem csupán jelképes események, hanem lehetőségek arra, hogy újra és újra Krisztushoz igazítsuk kapcsolatainkat. A közös imádság és gondolkodás azért fontos, hogy ne a megosztottság, hanem az evangélium hirdetése legyen a közös küldetésünk ebben a világban.
