A nagyhét kiemelkedő liturgikus eseményén, az olajszentelési szentmisén együtt ünnepelt a Veszprémi Főegyházmegye papsága és hívei a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyházban, április 2-án.
A Dr. Udvardy György érsek főcelebrálásával bemutatott ünnepi szentmise mély lelki tartalmával, a szentségek erejére és a papi küldetés nagyságára irányította a jelenlévők figyelmét. A szentmisében sor került a papi ígéretek megújítására, valamint a keresztelendők és betegek olajának, illetve a krizma megáldására.
A liturgikus ünnepen Dr. Udvardy György érsek atya köszöntötte szeretettel az egybegyűteket.
– Sajátos egyháztapasztalat a nagycsütörtöki krizmaszentelési szentmise. Ahol kiemelten a papság, a szentség, a szentséget formáló erők és az imádság vannak jelen. Egyszerre visszatekintés ez: kik voltunk, kik vagyunk, és egyszerre előretekintés is – hangsúlyozta. Kiemelte a főszékesegyház és a Nagyszeminárium szimbolikus jelentőségét, amelyek az egyházmegye lelki örökségét hordozzák. Mint mondta, a közösség célja, hogy testvéri egységben, bensőségesen ünnepeljen, és Istenhez közeledve felismerje: mindannyian rászorulunk az Ő irgalmára.
Érsek atya homíliájában arra hívta fel a figyelmet, hogy Isten igéje ma is élő és cselekvő erő, amely az Egyház megújulásának forrása, és különösen a papság életében nyit új távlatokat. Kiemelte: a papi hivatás lényegét a kiválasztottság, a Szentlélekben való fölkenés és a küldetés egysége adja. A papok Isten hívására válnak a szentség szolgáivá, hogy Krisztus művét folytatva megszenteljék a világot, és jelenvalóvá tegyék a megváltás erejét.
Hangsúlyozta, hogy napjainkban különösen nagy szükség van a szentség hiteles képviseletére, mert az emberi világ gyakran elveszíti az irányt, és háttérbe szorul az isteni távlat. A papi szolgálat ezért nem csupán feladat, hanem életforma: Krisztus követése hűségben, tisztaságban és szegénységben, teljes önátadásban. Az Istennel kötött szövetség – amelyben Isten hűséges marad az emberhez – adja azt a stabil alapot, amelyből a pap nap mint nap erőt meríthet küldetéséhez.
Az érsek rámutatott arra is, hogy a papok prófétai küldetése ma különösen az irgalom, a megbocsátás, a béketeremtés és a remény hirdetésében áll. Feladatuk, hogy a szomorúság helyére az örömöt, a reménytelenség helyére a gyógyulást vigyék el, és Isten szeretetének jelei legyenek a rájuk bízott közösségekben.
Beszéde végén köszönetet mondott a papok mindennapi, sokszor csendes és áldozatos szolgálatáért, valamint a hívek támogatásáért és bizalmáért. Arra buzdított, hogy a közösségben, a püspökkel és egymással egységben megújított papi ígéretek által erősödjenek meg hivatásukban, és hűséggel járják tovább küldetésük útját.
Az ünnep méltóságát a liturgia kiemelt mozzanatai tették teljessé: a papi ígéretek megújítása nemcsak az elköteleződés megerősítését jelentette, hanem a papság lelki megújulását és Krisztushoz való mélyebb kapcsolódását is. A szentmise meghatározó része volt az olajok megáldása: a krizma, valamint a keresztelendők és a betegek olaja az év folyamán sokak számára közvetíti majd Isten gyógyító és megszentelő kegyelmét.
Az érsek zárszavában arra emlékeztetett, hogy a közösség együtt ünnepelhette Isten kiválasztó és küldő szeretetét, amely a szentségek által válik jelenvalóvá az Egyház életében. Kiemelte: a papok szolgálata által maga az Úr ajándékozza önmagát népének, ezért különösen fontos, hogy ez a küldetés gyümölcsöző és örömteli legyen. Arra buzdított, hogy a nagyhét liturgiájában a papok a remény hordozóiként erősítsék a csüggedteket és vigyenek gyógyulást a rászorulóknak. Végül Isten áldását kérte mind a szolgálattevőkre, mind a hívekre, hogy a szentségek erejéből merítve mindannyian az üdvösség útját járják, és hivatásukban Krisztust szolgálják.
Dr. Udvardy György köszöntője:
Sajátos egyháztapasztalat a nagycsütörtöki krizmaszentelési szentmise. Ahol kiemelten a papság, a szentség, a szentséget formáló erők és az imádság vannak jelen. Egyszerre visszatekintés ez: kik voltunk, kik vagyunk, és egyszerre előretekintés is. Szimbolikus és óriási ereje van annak, hogy a főszékesegyházban történik ez a mise, és külön jelentőséggel bír, hogy a hajdani Nagyszeminárium épületéből indulhattunk. Talán itt már senki sincs, aki annak idején ebbe az épületbe papnövendékként járt, azonban az egyházmegye számára fontos az épület, s az a gondolat, amit a Nagyszeminárium hordoz. Szeretnénk ma bensőségesen, méltó módon ünnepelni. Testvéri, papi közösségben és szeretnénk az Istennel való közösséget a lehető legtisztábban megélni. Ezért ismerjük el most is, rászorulunk Isten könyörületére.
Homíliája:
Kedves Testvérek!
Isten igéje mindig ugyanaz! Erővel bír, felszólító, megszólító erejű, az egyházban mindig a megújulást eredményezi, s mindig lehetőséget ad arra, hogy az egyház sajátos feladatainak, vagy szükségletének megfelkelően gazdagodjon abból, mint ahogy most mi is. A papságunkat, önmagunkat ünnepeljük, a szolgálatunkra tekintünk, Istennek a csodálatos gyógyító erejét ünnepeljük. Lehetőség van tehát arra, hogy az itt elhangzott szentírási szakaszokat önmagunk, a papság szempontjából értelmezzük és osszuk meg. Számomra ezek a szakaszok kiemelten beszélnek a kiválasztottságról, a szentlélekben való fölkentségről, beszélnek a papi szolgálatunknak a krisztusi méltóságáról, és beszélnek a szolgálatunknak a tartalmáról. És ez a három valójában egy.
Kiválasztottak vagyunk. Kiválasztom szolgámat, magamhoz hívom, a lélekkel fölkenem. A papságban ez történik. Az Úr az, aki kiválaszt, az Úr az, aki magához édesget bennünket, s Ő az, aki saját hatalmával fölken és küld bennünket. Küld azért, hogy szenteljük meg a világot, küld azért, hogy a szentségnek az erejét ragyogtassuk fel, küld azért, hogy a megváltás művét szolgáljuk. Ebben van papságunknak a lényege. A szentséget valósítjuk meg és szolgáljuk, a szentséget tesszük jelenvalóvá a hívek és a világ körében. És mennyire szükségünk van erre napjainkban, amikor még csak nem is a funkció, a hasznosság, az indulatnak a mindent szétziláló, széttipró magatartása jelenik meg. Így tekintünk az emberre, és ez nem jó. Mennyire szükség van arra, hogy a szentséget tudjuk képviselni. A szentelésünknél fogva, a küldetésünknél fogva, az egyéni törekvésünknél fogva is. Mert az Isten ilyen. Az Isten szent életet ajándékoz az embernek, akiért elküldte a fiát, hogy megváltson bennünket.
Az Isten az Ő szava által úgy beszél rólunk, mint Isten szent papjairól. Majd hozzáteszi: a nép így emlékezik meg rólatok – az igaz Isten szolgái közöttünk. Micsoda magasztos meghívás ez! És milyen nagy a mi kiválasztottságunknak, szolgálatunknak a méltósága. Ez nemcsak ünnepi pillanatokban, nemcsak rendezett körülmények között, hanem a hétköznapokban is igaz. Akkor is, amikor sokkal inkább a küzdelem, a széthúzás vagy a hiány emelkedik ki. Vagy sokkal inkább megérinthet bennünket minden munka, erőfeszítés, próbálkozás ellenére, mintha az eredmény nem mutatkozna. Mennyire szükség van a szentségnek a tudatára, a szentségnek a hordozására és tapasztalatára. Mert az Isten erre hívott, így tekint rám, bárhol is szolgálok a főegyházmegyében, bármilyen feladatom is van, bármilyen körülmények vegyenek is körül, a szentségek szolgálatára hívott.
És mennyire bátorító a szentírásnak az imént hallott összessége: szövetséget kötök népemmel. Megajándékozom népemet a hűséggel. Megajándékozom a kiválasztottjaimat a hűséggel. Mennyire szükségünk van erre a megerősítésre. Mert hűségben akarjuk élni az életünket. Hűségben akarunk szolgálni. Semmi kompromisszumot nem szeretnénk kötni. Semmi alkuba nem akarunk bocsátkozni. Mert az mind-mind bizalomvesztést mutat az Istennel szemben, és a szentségnek a vágyát gyengíti önmagunkban. Az Isten ajándékoz meg bennünket a hűséggel és szövetséget köt. A szövetségkötésben pedig pontosan tudjuk, nem dolgok cserélnek gazdát, akár arányosan is, hanem egyik személy ajándékozza oda magát a másiknak és elfogadja a másik önajándékozását.
A szövetség nem szétszedhető, a szövetség nem eldobható, a szövetség az, amiből erőt nyerünk, amiben a küldetésünk napról napra meg tud újulni. A szövetség, ami a stabilitást jelenti, mind magunk, mind a ránk bízottak számára. Mert isten nem vonja vissza a hűségét tőlünk. S ez már a szolgálatunk krisztusi természetéről és mértékéről beszél. Hiszen ebben a szövetségben Isten hív engem, hogy adjam oda magamat teljesen, végérvényesen, visszavonás nélkül, alku nélkül neki, mert Ő így van az életemben.
Ő nem alkudozik, nem méricskél, hanem odaadja önmagát. S mert Isten így viselkedik velünk ezért teljesen érthető, hogy semmi mást nem szeretnénk, csak az Ő Krisztusának az életformáját jelenvalóvá tenni. Mert ez a szentség, ez az üdvösség, ez a szövetség, ez az élet a nép számára. Szeretnénk Krisztust úgy megjeleníteni, mint aki engedelmes, ismeri az Atyát, az Atya akaratát és szereti. Ezért engedelmeskedik neki. Akkor is amikor megkötözött, akkor is, amikor eszköztelen, akkor is, amikor talán maga számára sem lát olyan típusú reményt, ami az emberi okoskodásból következne.
Krisztust szeretnénk megjeleníteni akkor is, amikor tisztán akarunk élni. Ez mindig így van. De a tisztaság utáni vágy, ami egyben jelenti az Isten akaratának a maradéktalan befogadását, keresését, teljesítését. De jelenti az elköteleződésünket is. Nincs más reményem, nincs más életcélom, nem akarok másként élni, mint amire az egyházam meghívott, mert benne ismertem fel a krisztusi hívást. Ezt a tisztaságot, ezt a szentséget akarom jelenvalóvá tenni. Krisztus módjára.
S ugyanígy a szegénység. Számunkra nem egy eszköz. Főleg nem ideológia. Főleg nem, valami hamis morális szempontú versenypálya. Hanem a létmódunk. Mert Krisztus volt teljesen szegény. Önmagát kiüresíti.
Ezekben a napokban a liturgiában különös módon is átélhetjük Isten fiának ezt a szegénységét. És mégis szabad, és mégis gazdag. Mert az Atya ismeretét és szeretetét birtokolja. Neki más nem kell. Krisztusi létmódot akarunk élni akkor is, amikor kimondjuk mindennap, nemcsak a kenyérre és a borra Krisztus teste és vére, hanem saját magamra: akarom, hogy Krisztus teste és vére legyen. Bele kell testesüljek az egyház egészébe, hogy hordozzam magamban mindazt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből és hordozzam az én egyházam javára. Vállalom azt is, amikor eszköztelenül csak ülök és az Istennel akarok beszélni. Vállalom az eszköztelenségnek a kockázatát. És ez nem a semmi, a veszítés, az nem a reménytelenség, hanem az egyre inkább beleoltódok Istenbe, a magatartásába.
Milyen jó, hogy így hív bennünket az igaz Isten papjait, az Isten szolgáit, hogy szolgáljuk a népét. Mert üdvözíteni akarja, mert éltetni akarja. Isten népét, akit a szentségre hív, Isten népét, akit a békére hív, Isten népének, akinek az irgalmasságot, a béketeremtést, a megbocsájtást akarjuk jelenvalóvá tenni, Hiszen, ha ezt mi nem tesszük, akkor még a gondolata is, a vágya is eltűnik az emberi közösségből. S látjuk ennek mérhetetlen pusztító következményeit. Prófétai módon, az irgalom, a megbocsájtás, a békesség teremtés, a kiengesztelődés szolgái vagyunk. A népnek a javára. Hogy a népnek élete legyen.
Ahogyan az ószövetségi olvasmányban hallottuk, a reményvesztetteket gyógyítsuk. A szomorúság helyett az ünnep örömét hirdessük. Mint ahogy hallottuk: elveszem népem fejéről a hamut, és koszorúval ékesítem. És ezt általunk akarja megtenni.
Semmi köze ennek az emberi logikához, az emberi megfontoláshoz, a hasznossághoz. Az isten gondolkodik így. Persze az ember felismerheti, az emberi logika rámutathat, ráirányulhat, de mi elemi erővel, prófétai erővel ezt is isteni gesztust akarjuk jelenvalóvá tenni.
Milyen szomorú látni, ha egy-egy plébániai közösség életéből egy lelkipásztort el kell vonni, mert a lelkipásztori szükség ezt kívánja. Micsoda éhség ébred a hívekben. Nincs közöttünk Isten papja. Távol került. És mindent meg akarunk tenni, hogy az élmény ne ilyen legyen, mégis meg kell engedni, hogy ez a szomorúság megérintse a népet.
És méginkább akkor, amikor nem a hűség miatt, nem a szentség miatt, nem a krisztusi magatartás miatt hagyja el valaki ezt a magasztos szolgálatot. Isten rendül bele. isten népe rendül bele. S mennyire szükséges, hogy megerősítsük ígéretünket, hűségünket Isten felé.
Kedves Paptestvérek! Ez az ünnepi alkalom kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy köszönetet mondjunk. Köszönetet mondok először én felétek: a mindennapi helytállásért, az igehirdetésért, a jelenlétért, a hitoktatásért, a munkatársak keresésért, hogy folyamatosan keresitek hogyan lehet megújítani Isten népét. Köszönöm azokat a törekvéseket, akik papi közösségben szeretnék ezt tenni, egymásra figyelve szeretnék ezt tenni. Hálásan köszönöm. Ahogy nagyböjti fölkészülést, s előre köszönöm az ünnep szolgálatát. Jó alkalom, hogy a hívek is kifejezzék köszönetüket felétek. Fontosnak gondolom, hogy ezt egymás felé is meg tudjátok tenni. Mert ez megerősít, bátorít, ez hűségre int, és az egyenes úton tart mindannyiunkat. tegyétek ezt. Ünnepi pillanatokban is, a hétköznapok egymásutániságában is.
Köszönet a hívek felé, akik gondoskodnak rólatok, akik kérik, várják, hogy elhangozzék az igehirdetés és hogy a remény szavait hallják meg tőletek, hogy meg tudják újítani az életüket.
S mint ahogy köszönetet mondunk és kérjük is Istenünk áldását az elkövetkezendő szolgálatunkra, úgy most, mint a szövetség emberei szükséges, hogy megújítsuk magunk részéről azt a szövetséget, aminek napról napra tagjai, részesei, örömteli résztvevői vagyunk.
Az Egyház hagyományának megfelelően szükség van arra, hogy a szentség szolgálatában megerősödve papi ígéretünket megújítsuk. A püspökkel együtt, egymás előtt és a hívek közösségében. Ámen.
Zárógondolatok:
Kedves Testvérek!
Együtt ünnepelhettük a szentség ünnepét, együtt ünnepelhettük azt, hogy az Úr kiválaszt bennünket, és az Ő népének szolgálatára küld. Ránk bízza önmagát a szentség erejében, és azokban a szimbólumokban, melyek megvalósítják hatékonyan, valóságosan Isten erejét, üdvözítő szándékát. Kívánom, hogy ez a szolgálat, melyet általatok akar az Úr adni az Ő népének, üdvösséges legyen, számotokra pedig örvendeztető. Kívánom azt, hogy az előttünk álló nagyhéten és a szent liturgiában tudjátok a reményvesztetteket gyógyítani, a csüggedteket megerősíteni, és tudjátok az ünnepnek az énekét énekelni. Az Úr áldása kísérje az ünnepi szolgálatotokat és adja meg az ünnep során és azt követően is mindazoknak az örömét, akik az Úr szőlőjében dolgoznak és az Úr kedvében járnak. A kedves hívek pedig nagy nyitottsággal és magunk is, a szentség erejében megerősödve kérjük az Istentől az üdvösséget és mi magunk is akarjuk ezt szolgálni abban a hivatásban, amit az Úr ajándékozott nekünk.
