Hamvazószerdán Dr. Udvardy György érsek atya megkezdte a húsvétra való felkészülést szolgáló nagyböjti időszakot a veszprémi Feltámadt Üdvözítő-templomban. A főpásztor hat alkalmas lelkigyakorlatos szentmisére hívja a híveket, amelyek szerdánként este 18 órakor segítik a közös lelki elmélyülést és a keresztény beavatás útjának újragondolását.
A szentmise elején Dr. Takáts István általános érseki helynök, plébános atya köszöntötte a jelenlévőket, hangsúlyozva: a nagyböjt meghívás arra, hogy életünk megújuljon, hogy örömtelibb emberekké és a remény embereivé váljunk. Kiemelte a szentgyónás lehetőségét is, amely különösen a nagyböjt elején segít „letenni a terheket”, hogy tiszta szívvel tudjuk befogadni Isten kegyelmeit.
Érsek atya köszöntőjében arra emlékeztetett: Isten meg akar újítani bennünket.Isten könyörülni akar rajtunk. Isten időt ad, hogy felismerjük gyengeségeinket, és örömmel készüljünk húsvét szent titkának megünneplésére. A nagyböjt nem váratlanul ér bennünket – már előre vágyakozhattunk arra, hogy jobban figyeljünk Istennel való kapcsolatunkra, rendezzük életünket és kapcsolatainkat. Ebben azonban egyedül Isten kegyelmére támaszkodhatunk.
Lelkigyakorlatos prédikációjában érsek atya az idei nagyböjt vezérgondolatát mutatta be: a felnőtt megtérő ember útját szeretné végigkísérni, mégpedig úgy, mint ami mindannyiunk személyes útja is. Az Egyház nagyböjti vasárnapjai a keresztény beavatás állomásait tárják elénk: a kísértés, az élet forrásának felismerése, a döntés, a Krisztus melletti elköteleződés és az üdvösség reménye. Ez azonban nem pusztán a keresztelendők útja – hanem mindannyiunké.
„Én is megtérek. Engem is megszólít az Egyház: hagyd el bűneidet, és rugaszkodj az istenes gondolatok után.”
A főpásztor külön hangsúlyozta: a legtöbben gyermekkorunkban részesültünk a keresztség szentségében. Ez felmérhetetlen ajándék. Olyan kincs, amelyet gyakran természetesnek veszünk: otthon vagyunk az Egyházban, bátran lépünk be a templomba, ismerjük a hit nyelvét. Ugyanakkor milyen frissességgel éli meg hitét az, aki felnőttként kopogtat az Egyház ajtaján! A megtérés útja mindig tanúságtétellel kezdődik: valaki – egy szülő, házastárs, barát vagy közösség – örömmel éli meg hitét, és ez vonzóvá válik.
A kereső ember kérdése így szól: „Lehetek én is ilyen? Tartozhatok ehhez a közösséghez?” És amikor az Egyház ajtaja megnyílik, a kérdés így hangzik: „Mit kérsz az Egyháztól?”
„Hitet kérek.” „Mit remélsz a hittől?” „Üdvösséget.” Ez a két szó – hit és üdvösség – a nagyböjt mély üzenete.
Érsek atya arra is figyelmeztetett: a hit képes fejlődni, de képes elgyengülni is. Ha nem tápláljuk imával, Isten igéjének olvasásával, a szentségekkel, akkor más erők kezdik irányítani életünket.
Ferenc pápa gondolatára utalva hangsúlyozta: nem a programok osztják be időnket, hanem a hitünk. Ami valóban fontos, az az üdvösséget szolgálja.
A nagyböjt ezért különleges időszak: segít hálát adni a hit ajándékáért, és újra tudatosítani, hogy az üdvösség útja nem pusztán egyéni vállalkozás, hanem az Egyház közösségi útja. Az üdvösség reménye azt jelenti: nem veszítem el a reményt, nem félek a haláltól, hiszem, hogy Isten irgalma újra és újra felemel.
A hamvazószerdai evangélium az imára, a böjtre és az alamizsna gyakorlására hív. Ezek nem külső látványosságok, hanem a szív szabadságának útjai. A böjt nem öncélú lemondás, hanem annak gyakorlása, hogy Krisztustól várom szabadságomat. Érsek atya arra buzdított, hogy a következő hetekben vizsgáljuk meg: az üdvösség szabályai szerint élek-e, mit keresek, amikor belépek a templomba, hogyan táplálom a hitemet.
A szentbeszéd után került sor a hamvazás szertartására, amikor a pap a hívek homlokára hamut rajzolva emlékeztet: „Emlékezzél, ember, hogy porból lettél és porrá leszel” – ez a gesztus egyszerre figyelmeztet földi mulandóságunkra és hív a megtérésre, hogy életünket az örök értékek szerint rendezzük.
A szentmise végén érsek atya így búcsúzott: Imádkozzunk egymásért. Ne engedjük, hogy bárki kedvét veszítse vagy a szomorúság eluralkodjon rajta, mert meghívásunk az üdvösségre szól, meghívásunk a húsvéti reményre szól.
A nagyböjt nem a szomorúság ideje, hanem a remény felszítása. Olyan idő, amikor szívünket megnyitva készülünk arra, hogy húsvétkor méltó módon ünnepelhessük Krisztus feltámadásának örömét.
