A „Mohács 500” előadássorozat negyedik alkalmával egyben megkezdődött a Veszprémi Főegyházmegye 2026-os Szent Mihály-napi programsorozata is. Szeptember 24-én Prof. Dr. Fedeles Tamás történész arra a kevésbé ismert kérdésre irányította a figyelmet: milyen szerepet vállalt a késő középkori magyar Egyház az ország katonai védelmében, hogyan mozgósították az egyházi bandériumokat, és valóban ott harcoltak-e a főpapok a mohácsi csatatéren? A Szent Mihály-napi ünnepi hétvége vasárnapig lelki, kulturális és családi programok sokaságával folytatódik a Veszprémi Főegyházmegyében.
A Veszprémi Főegyházmegyei Könyvtár és Levéltár „Mohács 500” sorozatának vendége ezúttal Prof. Dr. Fedeles Tamás, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára, a HUN-REN–PPKE–PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tudományos tanácsadója volt. Püspöksüvegben a csatatéren? Az egyházi bandériumok mozgósítása és részvétele a csatában, illetve a királyság védelmében című előadásában a középkori magyar Egyház katonai szerepvállalását mutatta be.
A késő középkor világában korántsem számított rendkívülinek, hogy az egyházi intézmények részt vállaltak az ország védelméből. Az Apostoli Szentszék az oszmánellenes küzdelmek ideológiai támogatása mellett azok szervezésében és finanszírozásában is szerepet vállalt, míg a magyar egyházi intézmények adóval, saját bandériumok felszerelésével, sőt esetenként személyes hadba vonulással járultak hozzá a védelemhez.
Az előadás egyik legbeszédesebb adata szerint Mohácsnál mintegy ötezer főnyi egyházi kötődésű csapat lehetett jelen, ami a magyar sereg körülbelül ötödét jelentette. A törvények pontosan szabályozták, mely püspökségeknek, káptalanoknak és apátságoknak mekkora katonai erőt kellett kiállítaniuk. A veszprémi püspökség számára például 200 fős kontingenst írtak elő.
A forrásokból az is kirajzolódik, hogy 1526 nyarán az egyházi csapatok mozgósítása szervezetten zajlott: június folyamán egymást követték a parancsok a püspökök, káptalanok és apátságok számára. A veszprémi káptalan június 23-án kapott mozgósítási parancsot.
A címben feltett kérdésre pedig az előadás nagyon is konkrét választ adott.
A magyar püspöki kar számos tagja személyesen is jelen volt a mohácsi ütközetben. Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsa-bácsi érsek, Palinai György boszniai, Csaholyi Ferenc csanádi, Paksi Balázs győri, csulai Móré Fülöp pécsi és Perényi Ferenc váradi püspök is életét vesztette a csatában. Más főpapok túlélték az ütközetet, míg Szalaházi Tamás veszprémi püspök Mohács idején Budán tartózkodott.
A korszakban ráadásul a papi és katonai szerep találkozása sem volt minden esetben olyan szokatlan, ahogyan ma gondolnánk. Tomori Pált egy 1525-ös velencei forrás szent életű emberként, ugyanakkor a hadviselésben jártas férfiként jellemezte; Erdődi Simon zágrábi püspökről pedig szintén feljegyezték korábbi katonai tapasztalatait és a török elleni harcokban elért sikereit.
A „Mohács 500” negyedik előadása így a mohácsi tragédia egy kevésbé ismert oldalát világította meg. 1526-ban az Egyház pedig nem csak és kizárólag imádsággal valamint anyagi támogatással vett részt a királyság védelmében: intézményei katonákat állítottak ki, főpapjai közül pedig többen maguk is ott voltak a mohácsi mezőn – és életüket adták az ország védelmében.
